Bömböl? hangszórók támadják a dobhártyákat, beszélgetni szinte lehetetlen, a tömegben felfedezni az ismer?söket még annál is nehezebb feladat.
A kicsi sátorba megyünk, mesem?sort adnak az ifjaknak. A miniszínpadon épp a Hupikék törpikék viháncolnak, el?ttük a sz?nyegen gyerekek üldögélnek. Teljes átéléssel figyelnek. A szájukat nyitva felejtik, és bámulnak csodálattal. Ã??k még hisznek a meséknek.
Ötéves kislányommal és hároméves kisfiammal közéjük telepedünk. A párom a nagy sátorban maradt, szerez innivalót. Sorbaáll az üdít?spult el?tt. Menjetek nyugodtan, mindjárt követlek titeket! – mondta az imént, és mi mentünk. Most itt ülök a két gyerekkel meseországban.
Robi a színpadra kívánkozik, a törpök közé. Katicára nézek, elmélyülten figyel valamit, ami t?lünk nem messze vonta magára a tekintetét. Felállok, és odavezetem Robit a színpadhoz, felemelem, és felrakom. A törpék azonnal közrefogják, Robi kacag boldogságában. Fél szememet rajta tartva megfordulok, hogy visszamenjek Katicához. Végigfuttatom a tekintetemet az els? sorokon. Nincs ott. Rosszul emlékeznék? Keresem hátrébb, de ott sincs. Körbefordulok, az egész sátrat befogom a látómez?mbe, de sehol…
Olyan szép rózsaszín? masni volt annak a kislánynak a hajában, és nekem úgy tetszett! Megkérem anyát, hogy vegyen nekem is olyat. Tetszenek a hupikék törpikék is, olyan viccesek, állandóan mókáznak. De az a gyönyör? szalag folyton ott libegett el?ttem, és muszáj volt sokszor odanéznem. Talán rá is feledkeztem, mert amikor visszafordultam, hogy anyának is megmutatom, ? nem volt sehol. És a kistesóm sem. Biztos visszamentek apához, mert szomjasak. De engem miért hagytak itt? Elfelejtettek? Vagy nem hallottam meg, amikor anya szólt? Ajaj, akkor meg fog szidni, hogy nem mentem utána.
Felpattantam a helyemr?l, és eliramodtam arrafelé, ahol apát hagytuk. Villámgyorsan kiszaladtam a sátorból, át a másikba, hogy utolérjem anyát, miel?tt észrevenné, hogy lemaradtam. Ahogy beléptem, körülfogott a tömeg. Nem láttam semmit, mindenki nagyobb volt nálam. Nem bírtam felfedezni sem anyát, sem apát. A sok feln?tt eltakart mindent. Cikáztam a lábak között, senki nem tör?dött velem.
Anya! Anya! – El?ször csak halkan szólongattam, de akkora ricsaj volt, hogy még én magam sem hallottam. Az a rengeteg ember mind beszélgetett valakivel, a gyerekek futkostak, amíg el nem kapta ?ket az anyukájuk, vagy az apukájuk. A nagy színpadon szólt a zene, de nagyon hangos volt, bántotta a fülemet. Megpróbáltam túlkiabálni. Anya!
Bolyongtam az asztalok között, és arra gondoltam, hogy anya elveszett. Végre megtaláltam azt a pultot, ahol apa kólát akart kérni nekünk. Sokan álltak sorba most is, de apa nem volt ott! Kétszer is végigmentem mellettük, biztosan meglátom, ha ott van. Riadt szemekkel nézhettem, mert egy néni lehajolt és meg akarta simogatni a fejemet. De én elhúzódtam el?le és elszaladtam. Ijedtemben megint az asztalok közé futottam, de azok is magasabbak voltak nálam. Csak a közvetlenül el?ttem állókat láttam, de nem ismertem egyiket sem.
Jaj, az a rengeteg óriás, ahogy felnéztem rájuk, valahogy összeborultak a fejem felett, mint egy sátor. Féltem. Még próbáltam visszafojtani a sírást. Már nagylány vagyok, nem sírok!
Csak úgy félek! Anya, apa, hol vagytok? – kiabálom. A torkom már fáj, a hangomat mégsem hallják. Sem anya, sem apa nem felel. Kibuggyannak az els? könnycseppek, hiába akarom visszatartani. Már reszketek az er?lködést?l. Anya! Apa!
Hátha azt hiszik, hogy ottmaradtam a törpéknél, és visszamentek értem? – jut eszembe. Gyorsan siklok a lábak mellett, bár már azt sem tudom, merre vannak a törpék. A zene elhallgat egy pillanatra, és ekkor meghallom a mesesátorból a hangokat. Azonnal arrafelé veszem az irányt. Kirohanok a nagyobbik sátorból, és megismerem a kicsit. Ott kell lennie anyának! Boldogan szaladok be. Könnyes szemekkel körbenézek, de nem látok jól. Öklömmel megdörzsölöm a szemeimet, szétkenem a könnyeket, de így sem látom anyát.
Hátat fordítok a mesének és rohanok vissza. Ismét szól a zene, elnyomja a hangomat, kiáltásomat. Anya! Anya!
Most már megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim. Nagyon félek. Annyi ember van itt, mégsincs egy, aki ismer engem? Aki odavinne anyához, vagy apához? Beszélgetnek, esznek, isznak, nevetnek, de velem nem tör?dnek! Azt sem tudják, hogy nem látok t?lük messzire, nem látok, csak lábakat, köztük felismerhetetlen az anyukámé! Hogy fogom megtalálni?
Elfáradtam. Már nem nézem, merre megyek, úgysem látok semmit, senkit. Egy hatalmas massza az embersereg körülöttem, és én láthatatlan vagyok köztük. Sírok, de nem látják, kiáltok, de nem hallják… befogom a fülem, hogy ne halljam a fülsiketít? muzsikát, az összemosódó beszédet… legszívesebben leülnék a földre, tenyerembe hajtanám a fejem és ordítanék. De nem merek. Nem merek egy helyben maradni, keresni kell a szüleimet. Már nincs er?m szaladni, csak vánszorgok, hüppögök, mert már sírni sem bírok. Ahhoz több leveg? kellene, és már fogytán van nekem.
Érzem, hogy két er?s kar megragad… önkéntelenül menekülnék, de ismer?s hang duruzsol a fülembe, közvetlen közelr?l, hogy áttöri a zsongást… és én megkönnyebbülten ölelem át apa nyakát, hozzábújok, az ingébe zokogok. Hiába csitít, már örömömben sírok…
Majdhogynem lehetetlen feladat volt ebben a z?rzavarban telefonálni. Hallottam a párom hangját, de nem értettem a szavait. Elnyomta a basszus dübörgése. Igyekeztem a feleségem mindig halk hangjára koncentrálni. Végre megértettem. Katica elt?nt. Azonnal otthagytam a sort, és körülnéztem. A távoli sarokban, a szemközti üdít?spultnál mintha… igen, Katica is épp olyan halvány rózsaszín? pólóban van. Eliramodtam a színfolt nyomába…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Steffer Erzsébet
