Kitárulkozva felszív a nap
repülő sólyomszárnyad magához ragad,
kapaszkodva a szélben,
szétfeszülve tenyereimben,
a csönd medret váj az emlékezésben.
Látom a völgyekben rejlő apró csodát,
a csordogáló halk patakot,
s hallom a vízfátyolban elbújó vad zuhatagot.
Majd ismét magasra jutva,
magam léte alá zuhanva,
a magasló hegy tetején
hol az örökzöld illata járja be a messzi tájat,
érzem a bőrömre simuló szikrázó napsugarat.
Leszáll a sólyommadár egy magányos szirtre
remegő lábaim megvetem,
újra körbejár tekintetem…..
már nem félek a magasban
szilárd újra a látóhatár,
most itt állok a hegyen
miről egykor velem és nekem álmodtál,
ezer és ezer mesét,
itt suhognak körülöttem
megszelídítve a csend néma szelét.
Megérint, lelkembe lép
halkan az érzés….
tudom, nem lesz többé kavargó szédülés,
sem önfeledt, szabad repülés.
A végtelen mindenségben
leülök a kopár szirtre,
lábam lóg a lebegő mélybe,
átölelve az előttem
elúszó hófehér felhőket,
érzem hiányzik mellőlem
a beléd kapaszkodás,
a félve ragaszkodás…
…itt az örvénylő magasban
sólyomszárnyad ölelő oltalma.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Szilágyi Hajni - Lumen
