Hol volt, hol nem volt, volt egyszer nagyon-nagyon régen – olyan régen, hogy még napfény sem volt az égen, nem hogy holdfény vagy csillag-szikrázás lett volna – egy gyönyör?szép lány. Mindenki Napsugár kisasszonynak szólította. Nem véletlenül, hiszen olyan gyönyör? volt, hogy szó szerint ragyogott. Ragyogása betöltött körülötte mindent, s ezáltal jókedvet, örömöt csempészett az emberek szívébe, lelkébe.
Ez a tündérszép kisasszony nagyon megtetszett egy daliás legénynek. No persze nem csak egynek tetszett meg, de annak az egynek különösképpen kedvére való volt a lány. A legény is belopta magát a lány szívébe.
Igen ám, de Napsugár kisasszony merész terveket, álmokat dédelgetett: Fényt szeretett volna adni lényével a Napnak, amely akkoriban csupán egy rideg, fénytelen csillag volt. Azt szerette volna, hogy az egész Földet világosság borítsa be, ne csak azt a részét, ahol éppen jár. Céljáért mindent feláldozott, még a boldogságát is, mert tudta, hogy az embereknek szükségük van rá.
Egyik napról a másikra a Föld világosságba borult. Mindenki örült a napfénynek, még a daliás legény is, bár tisztában volt vele, hogy így soha nem lesz az övé szíve választottja. Nagy volt az öröme, hogy kedvesének sikerült elérnie célját, de még nagyobb volt a bánata, amiért nem lehetett vele.
Addig-addig kesergett, míg egyszer eszébe jutott, hogy felh?vé változhatna, s felmehetne az égre kedvese színe elé. Tüstént meg is látogatta a jótündért, aki bárányfelh?vé varázsolta, mondván, ha majd elég türelemmel bír, id?vel akár ólmos, átláthatatlan es?felh? is lehet bel?le. A legény bármennyit képes lett volna várni, csak szerelme közelébe kerüljön.
Telt az id?, a felh?legény napról napra, évr?l évre, évezredr?l évezredre gyarapodott, testesedett, kitartása meghozta a kívánt eredményt. A bárányfelh?b?l es?felh? lett. Olyan ólmos és vastag, hogy még a napsugár sem tudott áthatolni rajta.
Akkor oda evezett naplakó kedvese elé, s csak nézte, nézte, nem tudott betelni a látványával. Napsugár kisasszony is csak ?t láthatta, nem tudott átpillantani rajta, de nem is nagyon akart. A felh?legény a viszontlátás örömére es?könnyeket hullatott a földre. S hogy a földlakók mégsem maradjanak fény nélkül, cikázó villámokat villantott fel a horizonton.
Egy id? után a felh?legény belátta: bármennyire is nehezére esik, odébb kell húzódnia, hogy ne állja el a Nap sugarainak az útját. A hegyek mögé bújt, s onnan leste, kedvese mikor kacsint le rá, hogy ezzel jelezze: találkozni szeretne vele.
Ezért tanuljátok meg, gyerekek: nem csak akkor kell örülni, vidámnak lenni, mosolyogni, ha süt a nap, hanem akkor is, ha borús az ég, és esik az es?. Olyankor gondoljatok arra, hogy Napsugár kisasszony és a felh?legény éppen randizik, s örömkönnyek potyognak az égb?l…
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Tamási Attila
