Ez egy régi történet, amit Tüszikének a szülei meséltek el. Bár ?k is csak hallottak róla, igazán egyszer sem próbálták ki, mert ?k nem olyan kalandvágyóak. Ã??k inkább olvasgatnak vagy zenét hallgatnak. Még szerencse, hogy Tüszikében volt egy kis kíváncsiság a dolog iránt. Lelkesen mesélte a többieknek:
– …és akkor becsukott szemmel kell végigmenni a sötétben – nyelt egyet – majd, aki baj nélkül leér, az a legbátrabb.
– Nem tudom. – hebegte Hálóka, és rögtön a fonalát kezdte csomózni. Mindig ezt teszi, amikor zavarban van, vagy izgul valami miatt.
– Ez egy igazi kihívás! – válaszolta Zizgága, aki rettenthetetlenségér?l volt híres. Most is lehetett látni a szemében az elszántságot.
– Mi újság? – kérdezte lihegve Lisztike, aki éppen akkor ért oda. Késett egy kicsit, de a bundáján most is vastagon állt a liszt. Még mindig nem mondott le arról, hogy fehér egér lesz.
– Hallottál már a bátorságpróbáról? – fordult felé Serényke, aki eddig csak elgondolkodva hallgatta társait. ?már az els? szó után tudta, hogy részt vesz a dologban. Hiszen örökösen ott szorgoskodik, még sötétben is néha.
– Nem, de nem hangzik valami bátorítóan. – nézett rájuk Lisztike érdekl?dve.
– Tehát akkor a sötétben végig, minden emeleten…HAPCI…meg kell állni, és el kell mondani a varázsigét a lépcs?manóknak. – folytatta Tüszike.
– A sötétben? Varázsigét? Lépcs?manók? – kerekedett el Lisztike szeme, és megborzongott. A liszt finoman pergett le mellé a linóleumra – Soha nem hallottam még róluk!
– Hááát, pedig anyu szerint léteznek! – bizonygatta Tüszike bólogatva.
– Mit csinálnak a lépcs?manók? – kérdezte Serényke hitetlenkedve – Hiszen én szoktam járni éjszaka a lépcs?házban, és még nem találkoztam velük.
– Apu szerint a nappal lekoptatott porszemeket…HAPCI…rakosgatják vissza a lépcs?fokokra, nehogy azok örökre elfogyjanak – folytatta Tüszike. – És aki varázsige nélkül éppen arra jár…HAPCI…, azt odaragasztják a korláthoz.
Döbbent csend lett, egy pillanatig senki sem jutott szóhoz.
Hálóka biztos volt abban, hogy az ? ragasztójánál nincs er?sebb. A kíváncsiság gy?zött a félelmük felett. Megegyeztek abban, hogy szerencsét próbálnak és éjfél el?tt pár perccel a tizedik emeleten találkoznak.
Mindenki eljött. Hálóka a délel?tti beszélgetés óta igyekezett kibogozni hálóját, mert félelmében nagyon összecsomózta. Tüszike komoly arccal állt közöttük, és er?sen gondolkodott valamin. Azután suttogva megszólalt:
– Most elmondom a varázsigét, figyeljetek!
"Lépcs?manók jöjjetek,
Nem félek én t?letek.
Egyik lábam itt, másik lábam ott,
És a lépcs?fok, máris lekopott."
Miután végighallgatták, megpróbálták elismételni, de nem nagyon sikerült. Mintha csomót kötött volna valaki a nyelvükre.
– Mi lesz, ha elfelejtem? – kérdezte Lisztike remeg? hangon. Magában úgy érezte, hogy ? máris oda van ragasztva a lépcs?korláthoz. Eszébe jutott az a ragacsos csapda, amit az emberek szoktak kitenni. Szinte lehetetlen bel?le kiszabadulni.
– Ugyan! – legyintett Serényke még mindig magabiztosan – Nem lesznek itt semmiféle manók!
– Lehetek a második? – kérdezte Hálóka közbeszólva, félve attól, hogy neki kell majd els?ként elindulni a sötét és manókkal teli lépcs?k felé.
– Nekem mindegy. – vágta rá közömbösen Serényke, és lapátját hanyagul a vállára dobta.
– Én azt mondom – javasolta Lisztike – hogy Tüszike legyen az els?, hiszen ? tud err?l a próbáról a legtöbbet.
– Hááát, az nem lenne jó ötlet – védekezett a kis svábbogár, még a fényes szárnyai is barnábbak lettek – Én inkább utolsónak indulnék, mert mi van akkor…HAPCI…ha közben valaki elfelejti a mondókát?Annak segítenem kell!
– Igaz, igaz – helyeselt a pók, és lassan végére ért annak a csomónak, amit ki szeretett volna oldozni.
– Nem lehettek ilyen betojiak! – ripakodott rájuk Zizgága, és egy pillantás alatt az els? lépcs?foknál termett – Majd én megyek! – Azzal elindult.
Néma csend lett. Mindenki abba az irányba figyelt, amerre a bátor vállalkozó lassan beleolvadt a lépcs?ház teljes sötétségébe. Még néhány zizeg? hangot hallottak, azután csend mindenütt. Süket csend.
Serényke óvatosan letámasztotta kis lapátját a fal mellé, majd így szólt.
– Indulok.
A többiek úgy néztek rá, mintha éppen a bogárirtó emberrel akart volna szembeszállni. Serényke h?s volt a szemükben. Nagyon hálásak is voltak neki, hogy nem kellett vitatkozni a következ? induló személyér?l.
Mikor ?t is elnyelte a lépcs?forduló, a három ottmaradt, Tüszike, Lisztike meg Hálóka összenéztek.
– Ti is arra gondoltok, amire én? – reszketett a kisegér, és kérd?n nézett cimboráira.
– Akár együtt is mehetnénk, mi hárman! – javasolta Hálóka, amire a másik kett? azonnal rábólintott.
A kilencedik lépcs?fok után következett a forduló, és egymásba karolva haladtak óvatosan el?re. Hirtelen egy alak villant fel el?ttük, és annyira megijedtek, hogy sikoltva takarták el szemeiket.
– Ne ordítsatok már! – kiáltott rájuk Serényke, ugyanis ? fordult vissza a tizedik emelet felé.
– Hát te? – nézett rá még mindig remegve Hálóka – Mit keresel itt?
– Gyorsan, erre nincs id? – hebegte a hangya, és maga után rángatta a többieket – Zizgága!
– Mi van vele? Mi történt Zizgágával? – tudakolta Tüszike loholva barátja után.
– Elkapták! – fordult hátra Serényke riadtan, mire a többiek megtorpantak.
– A manók? Hát mégis igaz? – hitetlenkedett Tüszike, aki magában eddig nem volt biztos az egészben.
Serényke vállat vont, és el?re mutatott, a sötétség felé. Egy pillanatig nem láttak semmit. De azután szörny? látvány tárult a szemük elé. Zizgága félig ájultan verg?dött valami fekete maszatban. Oda volt ragadva a korláthoz!
– A manók odaragasztották! – kiáltott fel Liszike. Annyira rázta a félelem, hogy már az összes liszt lehullott a bundájáról.
– Gyorsan! – hadarta Serényke – Segítsünk neki!
Mind a négyen nekiveselkedtek, hogy kicibálják. Közben riadtan villogtak körbe, nehogy ?k is ilyen sorsra jussanak. Mikor kiszabadították Zizgágát, a lábainál fogva visszasiettek vele a tizedikre. Letették, és izgatottan figyelték, amint magához tér.
– Mi történt? Láttad ?ket? A manókat? – kezdte faggatni Tüszike a még mindig ragacsos barátját.
– Semmiféle manóval nem találkoztam – nyögte fáradtan Zizgága, és tisztogatni kezdte a szárnyait.
Tüszike közelebb ment hozzá, és megszagolta. Arca felderült, és vidáman tüsszentett egyet.
– Ez valami cukros üdít?ital, amit az emberek isznak! Nagyon finom! – azzal ? is besegített a tisztogatásba.
– Tehát akkor nem is a manók ragasztottak oda a korláthoz? – nézett rá vidáman Hálóka, és megkönnyebbült.
– Én magam ragasztottam oda a szárnyaimat a mohóságom miatt. Nem tudtam ellenállni annak a kiöntött, cukros lötyinek. Ne haragudjatok, tönkretettem az egész bátorságpróbát. – válaszolta Zizgága szégyenkezve.
– Hát, jól ránk ijesztettél! – vágott közbe Lisztike – De azért mégis te voltál a legbátrabb közülünk!
Zizgága pironkodott egy pillanatig, majd összeszedte magát.
– Akkor holnap az aknában találkozunk? – kérdezte, és társaira nézett.
– Ühüm. – bólogatott mindegyik, és elindultak hazafelé, a biztonságos kuckójukba.
Tüszike megállt, visszanézett a lépcs?k felé, majd ezt suttogta:
"Lépcs?manók dolgozzatok,
A lépcs?re vigyázzatok.
Mi most megyünk aludni,
De addig ti …HAPCI!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Zatykó Zoltán
