Minden költészet: a rongyba csavart lábú
öregasszonyok a temet?k kapui el?tt,
mikor barkát árulnak az olvadó latyakban
és kend?jükön fehéres penész a köd.
Szemeikben valami végtelen szomorúság,
pedig ahonnan jöttek, már ébrednek a folyók,
és a szél mosolyától szabdalt jégtáblák
konganak, mint vízbe fúlt falvak templomtornyai.
Minden költészet: az otthon hívó szava,
melyek a szállingózó hópelyhekkel érkeznek,
és magukkal hozzák az elveszett föld illatát,
az örökre nyitva maradt kertkapukat,
a már k?vé vált mandulafák keser?ségét.
Mégis, mindez édes dallá lesz lila ajkukon,
és összekeveredik kötényeikben,
az idegenekt?l kapott bánat fillérével.
Minden költészet: a hajnali indulás,
a batyukba csomagolt házak savanyú füstjén
kanyargó, sohasem lesz megérkezés ólom perce,
vonatok sóhaja az ismer?s tájon,
hol az alázuhanó égb?l tengerek n?ttek.
De halottaik már ladikokban várják ?ket,
hogy átevezzenek a másik oldalra,
mert ezen a felén többé nem nyílnak a barkák.
