Úgy formálsz, akár folyó a partját,
bár smaragd ajkad néha kitépi sarcát,
s én h?vös karjaidba omlok,
magammal rántva a sárguló falombot,
hogy takarónk legyen, ha j? az éj.
Már tudom, hajnalban vagy a legszebb,
kanyargó íveimbe feszül? tested,
lerakja bilincsem zúzott porát,
mint lomha felh?, ólmos ?szi záporát,
hogy takarónk legyen, ha j? az éj.
Ilyenkor suttogva mesélsz nekem,
kavargó küll?id kimossák íriszem
mélybe süllyed? álmos árnyait,
és arany sarába az alkony öltözik,
hogy takarónk legyen, ha j? az éj.
Mégis, mikor az est húsodba mar,
és tántorgó rongyait a száraz avar,
hulló fillérként hajadba fonja,
néhány rögöm öledbe ejtem zokogva,
hogy takaróm legyél, ha j? az éj.
