Tóparti köveken csendben ülve
megtört vándor pihen egyedül,
jobban megnézed, szeme lesütve
merev arccal, magának hegedül.
Sír a hangszer, a lélek zenéje
a lenyugvó nap izzó sugarán,
könnyet csal az ember szemébe,
akinek szíve van, érti talán.
Életét játssza, utolsó nóta,
borongós dallam, hattyúdal lehet,
búcsút intve e mocskos világnak,
zenébe önti az életet.
