Utolsó szín
Kérdem, s mondom neked:
Értelme van a nemlétnek is?
Az újságkihordó fiú korai ébredésének?
A villanykörte roppanásának
súlyos lépteink alatt?
A közös pillanatnak,
a hervadt, préselt csokornak,
a nagykanállal evésnek,
és minden stigmának, mi a
mát a tegnaptól elszelte?
És elválaszthatatlanul megpecsételt a hallgatás,
kínlódás, önmarcangolás bilétája.
Mondd, ha tudod,
Ha közben remeg is az ajkad,
hogy élni s feküdni gyermeteg mosollyal enélkül nem lehet…
Igen, tudod, mert ez vagy!
Hisz én ezért remegek és ezért eresztelek:
hogy az újságkihordó fiú korán ébredjen,
a villanykörte roppanjon,
és tekinteted nélkül ugyan,
de veled éljem meg a holnapot.
Másnak kevés, nekem elég,
mert én is rab vagyok.
Márai clownja röhög a f?részporos színpadon.
A hiúságok vásárán elkeltek az utolsó portékák is,
már csak önmagunknak lehetünk,
külön-külön, mindig és mindig,
amíg be nem végeztetünk.
Ezt hisszük, tudjuk, hogy megvár a közös pillanat,
a sós, az édes, a keser?,
fejünk felett már köröz a kesely?.
Az id?, a tér, az eszme hintaján, ülsz.
Én pedig halódó közönyöm,
Ezzel a verssel megköszönöm.
