Kabdebon János : Archív

Nyomtatás

Fényképek.

Szám szerint hét darab fénykép, amelyeket közel ötven darabból válogattam.

A legfels? képen apám néz szembe velem.

Betettem a bal sarokba egy negyven év körüli képét.

Még tíz évet élt aztán.

Ötvenhárom éves korában meghalt.

Egyszer?en összeesett a kapuban és meghalt.

Sosem tudom meg miért épp a kapuban halt meg. Sok minden van a képek mögött, de ez valahogy nincs beleírva.

Próbálok mögé látni.

Ránézek.

Egy kemény ember óvatos masszív der?vel néz vissza rám.

Eszembe jut egy történet, amikor még egész kicsi voltam, és a nagybátyámékhoz csámborogtam éppen és egy bezárt, magára hagyott házat találtam. Talán a sz?l?be mentek kapálni. Vagy rokonlátogatóba. Ahogy ott ténferegtem az udvaron, megláttam a kisablakban a bejárati ajtó mögött egy faragót.

Egy pisztolyfaragót. Egy ilyen colt alakú, fröccsöntött faragó volt, a markolatába bujtatva a funkció, ami egyáltalán nem érdekelt. Az sem érdekelt, hogy rózsaszín? m?anyag vacak volt. Az én képzeletemben eszköz volt Old Shatterhandhoz és Nyomkeres?höz.

Eszköz hogy én olyan legyek, mint ?k. Önkívületben vettem magamhoz, már fordultam is és lövöldözni kezdtem a tyúkokat, akik most hirtelen egy szempillantás alatt sziúkká, vagy irokéz kutyákká váltak.

De l?ttem a hazafelé ballagó Sanyi bácsira és l?ttem a hülye Csabira, aki csúfolni kezdett az úton hazafelé.

Nem töltöttem csak l?ttem. Szétl?ttem a nagyfej? pitypangot az árokban, a kóbor macskába egy egész sorozatot eresztettem, hiszen ? egy menekül? kajova lett, aki már sehová sem menekül többé. Hazáig kiirtottam mindent, ami mozgott, és közben h?s lettem.

A kapun valósággal berobbantam és azonnal fejbe l?ttem Morzsit a kedvenc kutyámat.

– Pffff, pfffff,pfffff! Meghaltál te mocskos varjú indián! – A pisztoly elveszett a hatéves marokban, de én úgy éreztem szinte égeti a kezem, annyira akarja, hogy még l?jek és l?jek…

– Te mit csinálsz! – szólt rám apám az ajtóból.

Már-már ráemeltem a fegyvert pajkosan, de inkább meggondoltam magam. Apám túl volt minden indiánon és gonoszon, akit lel?hetnék. Magasan volt, olyan magasan, hogy gyermeki szemeim elhomályosodnának a célzásnál.

Inkább egy fura, ismer?s remegés futott végig a hátamon.

Valami isteni er? visszarántott a valóságba és a pisztoly is cserbenhagyott, kih?lt üres vacakká zsugorodott a tenyeremben.

– Egy faragó…- hunyorogtam a nyári napsütésben. – Lajos bátyáéktól hoztam.

Apám hátranézett az udvar felé, szinte foghegyr?l vetette oda.

– Elkérted?

Emlékszem erre a pillanatra. Ez volt az, amikor tökéletesen felébredtem. Egy gyerek a saját törvényei szerint éli a világát addig, amíg a feln?ttek hagyják. Egy gyerek nem tudja mi a b?n, a rossz, legfeljebb azt, mi fáj és azt sem, mi az meghalni és élni.

Nem kértem el.

Nem kértem el. Nem is akartam, hiszen úgy gondoltam, ha minden gonoszt legy?ztem, visszaviszem.

Persze egy feln?tt ilyenkor azt kérdezi – mikor.

Ez megint egy olyan dolog, amit egy gyerek alapból nem ismer.

A „mikorból" lesz a játékból, b?n.

Nem kértem el, hiszen hogyan is kértem volna?

Senki nem volt otthon.

Lesunytam a fejem és beledörmögtem a porba.

– Nem kértem el.

Tudom, hogy apám nagyon szeretett a maga módján.

A legkisebb voltam, a kedvence, anyám szerint.

Viszont gyakran velem volt a legkeményebb.

Emlékszem, ha bármelyikünk csinált valamit hárman kaptunk.

Én sokszor csak azért, mert folyton a két bátyám után koslattam.

Más sem szerettem volna csinálni mint azt, amit ?k, odamenni ahova ?k.

Már ha nem volt a közelben egyetlen nyomorult sziú, kajova, irokéz vagy gonosz tekintet? kovboly.

– Nem? – dörgött felettem az ég. Magas volt és félelmetes, nagy és halhatatlan, mindenek feletti.

Ember feletti.

Hallottam, hogy csak benyúl és leakasztja a szögr?l a szíjat. Ösztönösen összehúztam magam és belülr?l valami tompa zokogás rázott, mint valami apró tomboló tenger tajtékzott volna végig a hátgerincem.

A hang jött el?ször.

A sivító nyöszörg? hang, aminek a végén ott szikrázik a fájdalom.  Szinte már el?re éreztem hogyan mar kívül belül a fájdalom, de legalább a belülr?l korbácsoló óceán kiszabadult és patakként folyt végig az arcomon.

Apám a házig vert és közben a hátamra üvöltötte.

– Loptál! Loptál? Majd adok én neked lopni!

Az egész utca nézte, ahogy ver, de ez egy csöppet sem érdekelt. Egy burokba zártam magam, még azt is feleslegesnek tartottam, hogy könyörögjek, mert tudtam odáig fog ütni a fényesen csillogó szíjjal.

Futni sem volt értelme, ezt már egyszer eljátszottam.

Az isten keze mindenhová elér. Nekem pedig ? volt az otthonom.

A bátyáék már otthon voltak.

Bocsánatot kértem t?lük, bár ?k egy szót sem értettek az egészb?l.

Letettem a faragót az ablakba és hazamentünk.

Anyám a kapuban várt bennünket. Kérd? szeme megfeszült, ahogy apámra nézett.

Apám a tenyerébe tekerte a szíjat és csak annyit mondott.

– Lopott.

A második képet nem ismerem. Tudom, hogy az apám van rajta, de ezt az embert nem ismerem. Látom a szemében, hogy határozott és feszes.

Látom, hogy er?s benne az akarat és az egész tartásában van valami hajthatatlan szívós keménység. Er?s homlok kis bajusz és er?s tömör test, az a fajta, akin nem látszik, mekkora energia van benne.

Ezt örököltem t?le.

Soha nem voltak nagy izmaim, viszont rettenet teherbíró vagyok és gyors. Mikor harcm?vészeti versenyen voltam, mindig megleptem az ellenfeleim azzal, hogy nem nézték ki bel?lem mennyire gyors, és er?s ütéseket tudok bevinni annak ellenére, hogy zömök és s?r? ember vagyok.

Igen, pont, mint ?.

A következ? képen olyan tizenhárom lehetek. Apám mögöttem fekszik, oldalt d?lve néz mögülem, lazán a lábára teszi a kezét. Én eszem, fürd?köpenyben éppen lekváros kenyeret majszolok. Mögöttem egy nagy traktorgumi bels?.

Err?l eszembe jut a folyó a víz és még valami.

Négyen mentünk, a három tesó és apám a folyóra fürdeni.

Ritka alkalom volt mikor így együtt voltunk. A folyót átível? híd mellett tökéletes fürd?helyet alakított nekünk a hullámzó víz. Gyakran a hídról ugráltunk naphosszat, vagy a híd mell?l nekifutásból ugrottunk hatalmas fejeseket. Egymást túlkiabálva szedtünk a lábaink, mesélve apánknak a történeteket, milyen csoda jó dolgokat lehet csinálni a vízben. Apánk hallgatott, néha felnevetett, néha büszkén mustrált bennünket. A két bátyám majd öt évvel id?sebb nálam, egymást túlszárnyalva hencegett a fejes ugró tudományával egészen addig, míg egy hajításnyira nem voltunk a hídtól.

Akkor egyszer csak apám gondolt egyet és nekiiramodott. Egy szempillantás alatt a lefutott az ösvényen.

Láttuk, ahogyan elrugaszkodik a part szegélyénél, dobbant és egy szép fejessel a vízbe csobban.

A két bátyám eszeveszett rohanásba kezdett utána, üvöltve.

– Apuuu nee!

Nekem csak akkor esett le, hogy délel?tt felhúzták a zsilipet.

Ha felhúzzák gyakran a kétméteres víz hirtelen egy méteresre is apadhat.

Apám nem jött fel a vízb?l.

A bátyáim húzták ki azt hiszem, mert én egyszer?en képtelen vagyok emlékezni arra az id?re.

Eltört egy nyakcsigolyája, de a vel? nem szakadt, egy pedig megrepedt.

Nyakig gipszben feküdt sokáig. Én emlékszem hányszor fogtam a kezét és mennyire féltem, hogy elhagy az én istenem.

Aztán elhagyott…

Itt ezen az utolsó képen, amin ? van, már látszik a fáradtság.

Ez a kép itt nagy útról mesél.

Hát bizony apám, nagy utat jártunk be addig, míg a tiéd egyszer csak véget ért. Fáradtak ezek a szemek.

Én Istenem!

És a homlok már s?r?n red?zött, a b?r már hajszáleres.

De van a tekintetében valami alázat, amit eddig egyik képen sem láttam. Igen ez valahol akkor készülhetett, amikor újra összetalálkoztunk. Emlékszel, öreg mennyit meséltem neked a buddhizmusról és a meditációról.

Az esszénus tanokról, és a rejtett szavakról melyek csak kiválasztottaknak nyílnak meg?

Hány éves voltam akkor, talán húsz?

Istenem mennyire kapaszkodtál, hogy megérts engem te, aki egész életedben a két kezedb?l éltél és géplakatosként kerested a betev?t.

Mennyire szerettelek érte!

Ültünk… Én a szenes vödrön, te a kis sámlidon szívtad a Románcot és figyeltél rám. Nem volt akkor már szíj, nem volt isten és gyermek, hanem két ember, akit összeköt valami láthatatlan lüktetés. A vér, amely ereinkben folyik.

Pedig elüldöztél borg?zös fejjel, mert elváltatok.

Én is mentem anyámmal, mert vigyáznom kellett rá.

Te nem láttad csak azt, hogy mindenki elhagyott, még a kis kedvenced is. Mert nem láttál a fájdalomtól, amit italba fojtottál, mert mindig is büszke és akaratos ember voltál.

Hidd el mindkett?nket megtört a magány Apám.

Engem is, mert ott mentem el a kapud el?tt és csak leszegtem a fejem, be sem néztem úgy mentem tovább.

Tudtam azt is, ezerszer megbántad már, hogy elzavartál, de én büntetni akartalak, mert fájtak az ütések, amelyek ott feszültek a b?röm alatt, gyermekkorom óta.

Négy évbe telt, vagy talán ötbe is, míg újra találkoztunk, hála a középs? fiadnak, aki el?ásta bennem a hiányod.

Hogy sírtunk Öreg…!  Hogy sírtál átölelve, összefolytak a könnyeink, mintha a vérünk is újra ébredt volna egymásban.

Milyen jó volt az a pár év, amit együtt töltöttünk!

Mennyi tisztelet volt benned, mennyi áldozat, és mennyi odafigyelés.

F?ztünk mostunk és beszélgettünk.

Hányszor kapcsoltam ki a tévéd, mert hortyogva aludtál.

De mihelyst a tévé elhallgatott felkaptad ráncosra gy?rt fejed és tiltakoztál ellene. Vissza kellett kapcsolnom, mert váltig állítottad: Te nézed!

Csináltuk a kertet, felástam és ültettük.

Aztán egy nyári délután, amikor a krumplit kapáltam és te a mezsgyén ücsörögtél a megszokott sámlidon azt mondtam.

– Majd meglátja Öreg, lesz alatta rendesen.

Akkor te felálltál és a hónod alá kaptad a sámlit és azt motyogtad.

– Nem fogok én már enni abból.

Azt a krumplit, azóta is egyedül eszem.

Egy der?s ?szi napon elmentél.

Csak összeestél a kapuban és elmentél.

Én temettelek el. Én láttalak holtan és nem fájt a szívem.

Nem is tudtam, hogy ennyire szerettelek, ez az átok, ez a kutya élet feledteti velünk, mennyire elfelejtjük szeretni azt, ami természetes az életben. Nem a halálod fájt, hanem az ?r, amit hagytál bennem. Az is csak addig, míg nem találkoztam veled újra. Emlékszem azon a napon mikor meghaltál, teljesen egyedül maradtam. Az ?sök házában ahol nagyapám és annak az apja is élt, egyedül én voltam él?. Mondták nekem, hogy menjek anyámhoz aludni, de én makacsul ragaszkodtam a kett?nk otthonához. Egyedül feküdtem és a rettenett?l fáradtan aludtam el, míg fel nem ébresztett kérges kezed.

Emlékszem rád.

Kinyitottam a szemem és ott álltál el?ttem, kezem a kezedben. Reggelig beszélgettünk és te elmondtál mindent, amit tudnom kellet a világon innen és túl.

Békében váltunk el, és én eltemettem a tested, amit itt hagytál. Nézd most itt a fiad, negyven évével a háta mögött ? is istene a gyerekeinek.

Nézd a gyerekeim, akiket nem láthattál életedben, de tudom, hogy látod ?ket onnan ahonnan belátni minden él?t és holtat.

Nézz rájuk, a véred ott lüktet bennük, ahogy a fiaidban.

Tudom, hogy büszke vagy.

Tudom, mert érzem az én gyerekeim is büszkék lesznek rám, ha már nem leszek.

Mert a földön túl minden megbocsáttatik és néha a földön innen is.

Most én lassan odaérek ahol a te utad véget ért.

Megpróbáltam úgy különb lenni nálad, hogy ne tiporjam sárba a neved.

Megpróbáltam tanulni abból, amit láttam t?led és megpróbáltam élni mindazzal, amit kaptam t?led életben és halálban.

Most én vagyok az, aki lassan megörökli a kis sámlit, és én vagyok az, aki talán megérzi melyik nyár lesz az utolsó, ami után már nem eszik a télire eltett krumpliból.

Talán majd nekem is sikerül üzennem valamit, ami a véremben van, s tovább lüktet a gyerekeimben.

Talán…

Mindenesetre a fényképekkel vigyázni kell.