TEGNAP
Már végigverg?dtük magunkat számtalan csiklandós tortúrán, mire a megváltásnak gondolt utolsó percek is elérkeztek a félhomályos, félelmetesen magas mennyezet? rendel?ben. A kislányom még valahol a függöny mögött rángatta magára a ruháit, s?r? sóhajtozások közepette. Láttam, hogy olykor belegabalyodott a kétes tisztaságú leped?be, mikor a kardigánja ujját kereste. Nem akartam még ennél is jobban zavarba hozni azzal, hogy segít? szándékomat kéretlenül er?szakoljam rá.
Meg aztán úgyis egy-két perc és kívül esünk majd ezen a t?lünk idegen szférán, ahol mi vagyunk a mindig kiszolgáltatott, kioktatott szerepbe kényszeríttet szül?-gyermek páros. A személyzet már a papírokat gépelte, provokatív módon komor arccal, jelét sem adva annak, hogy valami szemkontaktus-féleségre törekedjen velünk. Azt gondoltam magamban, hogy ha most tudnák, hogy milyen röhejesek így, akkor vagy elszégyellnék magukat, vagy ?k is röhög? görcsöt kapnának ett?l a látványtól.
Na, kibújt végre a gyermekem a takarásból, kicsit ziláltan és leereszkedett a mellettem álló rozsdásodó lábú, m?b?rhuzatú hokedlire. Halvány mosolyt dobtam neki, jelezvén, hogy mindjárt mehetünk. Az orvos asszony ekkor nézett fel, de nem csak úgy egyszer?en, hanem konkrétan a szemembe döfte letolt-szemüveges tekintetét és tárgyilagosan, jól hallhatóan közölte:
– Heroint találtunk. Az eredmény egyértelm?en heroint mutatott ki.
Aztán, hogy ne is kelljen a letolt-szemüveges orvos asszonynak agyonmagyarázni a tényeket, az asszisztens máris mellettünk termett és felrántotta a gyermek kezén a blúzt, majd a hófehér karocskán éktelenked? lilás-fekete szúrásnyomokat az orrom elé tolta végs? bizonyíték gyanánt. Úgy tette ezt, mint amikor valami kellemetlen, hivatalos helyen az ember elé dugnak egy aláírnivaló dokumentumot. Az ügyfél meg csak bámulja bambán, és bár csak felét érti a leírtaknak, de meggy?z? arckifejezést er?ltet magára, és végül az összes példányt aláírja.
Nem mondtam semmit, nem is kérdeztem, felt?n?en hideg lett és szinte zsibbadtam a jeges, t?szúrásnyomos, letolt-szemüveges, kifordított alkarú rendel?ben. Belül azonnal zokogni kezdtem, mint valami Niagara vízesés, de kívül csak a dermedtség látszott. Lehetne még egy utolsó mentsváram: ha ez csak álom…
MA
– Hány óra lehet? Még csak hajnali három múlt.
Ekkora megkönnyebbülést akkor éreztem utoljára, mikor a férjemet hazatoloncolták külföldr?l, tiltott feketemunka végzése miatt. Akkor öt évre kitiltották az egész Európai Unióból és ez elég meggy?z? történés volt számomra ahhoz, hogy bízhassak benne, hogy a továbbiakban mindig velünk marad majd. Tehát valóban csak egy buta rémálom volt, de felettébb valóságosnak t?nt.
Délután a szokásos módon elcsigázva húztam magam haza a bevásárlószatyraimmal és az ajtón belépve jó nagy „Itt vagyok!" felkiáltás kíséretében pásztáztam a lakást. Megszokott kép köszöntött, a kisebbik gyerek a számítógép el?tt még kabátban, cip?ben (biztosan nem tanult még). Továbblibbentem a nagylány birodalomba, ismételt „Megjöttem!" felkiáltással, de üres volt a szoba. Az otthon lev? gyermekem sem tudta, hogy hol a n?vére. Ez okot adott egy kisebb gyomor összerándulásra. A mobil viszont pont ezért van, tehát azonnal fel is hívtam, mire ? felháborodottan oktatott ki a vonal végér?l, hogy hiszen röplabda edzés van minden csütörtökön.
– Hú de jó. Röplabda, persze. Persze-persze.
A fürd?szobában talált vidáman, cserfesen hazaérkez? nagylányom a színes-szagos szennyes kupacok között. Csillogó tekintetét látva a szívem is virágpompába öltözött. Majd felrántotta a blúzt a karján és meginogtam az apró sötétlila foltok láttán, melyek elcsúfították gyönyör?, fehér kis b?rét. Valahogyan olyan ismer?sen kitekerve tartotta…
– A röplabdától! Látod?
– Látom.
Majd megsz?nt a szédülés…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:13 :: Kerekesné Varga Veronika
