Hatalmas, nyitott tetej? Mercedesben fiatal n? halad a hegyi úton, messzir?l úgy t?nik, a környez? tájat szemléli. Vörösesbarna haját meglengeti a szél, néha el?fújja homlokára, ilyenkor fejrándítással küldi
vissza rakoncátlan fürtjeit a helyükre.
Az út végén befordul, megáll egy kovácsoltvas kapu el?tt, mely olyan varázslatosan elrejt?zik a bokrok között, idegen fel sem fedezné. Jókedv?en kiszáll, s kinyitja a kocsibejárót, magában dudorássza István a királyt, felcserélve a dalokat, ahogyan az eszébe jut. Most éppen Koppány és lánya párbeszédénél jár.
Beül a kocsiba s lassan, óvatosan tolat a garázsba. Ez egy kicsit nehezen megy, többször is elölr?l kezdi látszik, nem régi a jogosítványa.
Felszalad egy hosszú lépcs?n a házba. A társalkodóba megy, leül a bárpult melletti magas forrószékre s tölt magának Törley pezsg?t. Nem tudja miért, de az italok közül ez ízlik neki a legjobban. Íze, zamata hasonlít a muskotályos borokéhoz, de ez sokkal jobb. Koccint magával, és jóles?en fürkészi a hatalmas helyiséget. Ez a legnagyobb, a társalkodó. Lassan jártatja szemeit a tárgyakon, végül arra a megállapításra jut, hogy
minden a legnagyobb összhangban van egymással.
Kimegy az óriási teraszra s gyönyörködve adja át magát a természet szépségeinek. A ház el?tt égszín? tó csillog, mely a ház el?tt csordogáló forrásból kapja a frissít?t, körötte gyapjas pázsit zöldell, s közvetlen az erkély alatt szomorúf?z lógatja egykedv?en ágait…
Itt akár órákig el lehet üldögélni, mást nem hallani, csak a madarak énekét, mintha versenytrillázást rendeznének, megelégedetten néz felfelé a házra s gondolatban visszapörgeti az eseményeket.
Óriási szerencséje volt! Ötven milliót nyert a lottón ?, aki egész életében egy televíziót sem tudott megvenni magának most valóságossá váltja minden álmát.
Úgy tervezte nagyszer? lesz az épület – üdül?nek. Kíváncsian várja a vendégek érkezését. Kicsit izgatott. Anyagilag nem lenne ráutalva mások pénzére, csupán azért találta ki az egészet, hogy ne legyen egyedül…
Milyen kedves lenne a volt férje hozzá, ha tudna szerencséjér?l!
Sem ?t, sem rokonait nem értesítette, mert egyik sem nézett feléje mióta elvált. Elképzeli, mint áradoznának szeretetükr?l a pénzhez jutás reményében, de csak addig, amíg segítene rajtuk.
Hosszú csengetés zökkenti ki gondolatmenetéb?l. Leszalad ajtót nyitni.
– Kezét csókolom. Ez itt az Édenüdül?? – kérdi a harminc körüli fiatalember.
– Igen, jó helyen jár, fáradjon beljebb. Én vagyok a tulajdonos, a nevem – kézfogásra nyújtja kezeit – Szendrei Klaudia.
A férfi er?sen megropogtatja kacsóit s ezt mondja szelíd, kedvesked? hangon:
– Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Francois Koloczky. Pár napig szeretnék itt megpihenni.
– Megmutatom a szobáját és – majdnem megakadt Klaudia hangja a mondat közepén, mikor rátévedt a szeme a férfi izmos vállára. Arra gondol, milyen biztonságban érezheti az a n? magát, akit egy ilyen er?s kar ölel
át – megrendelheti a vacsorát is, Koloczky úr.
– Nem vagyok nagyigény?. Azt eszek, amit tálal nekem. Úgy látom személyzet nincs.
– Igen, egyedül voltam mostanáig. Telefon van. Egyébként gyors megfigyel? képességgel rendelkezik
– Ez a foglalkozásomhoz tartozik.
– Akkor magára hagyom, nyolckor vacsorázunk. Kellemes pihenést!
Klaudia lefelé menet visszapörgeti beszélgetésüket. Vajon elég határozottnak látszott-e? Látja a féri arcát maga el?tt, barna vidám szemeit, kisfiús mosolyának hatását hófehér fogsora fokozza. Nem érti, miért foglalkozik annyit vele, ? csak egy vendég s mikor több éves szenvedés után kimondták a válását elhatározta, hogy többé soha nem megy férjhez, ellenáll minden kísértésnek. Siet?sen nekiállt a vacsora elkészítéséhez.
Az este csendesen, nyugodtan telik nosztalgikus hangulatban. Alig váltanak szót egymással. Klaudia úgy viselkedik, ahogy egy üdül? vezet?t?l elvárható.
Hajnalban Francois körbeúszta a jégviz? tavat s fázósan, dideregve ment az ebédl?be, de Klaudia ügyes volt, ott várja a g?zölg? kávé az asztalon.
– Kezét csókolom kisasszony! Kicsit ny?gösnek látszik ma reggel.
– Jó reggelt, Koloczky úr. Nem hiszem, hogy a vendégeimet komolyan érdekli az én közérzetem.
Nemsokára indulok a városba, ha van kedve, esetleg elintéznivalója, én szívesen….
– Ne fáradjon Klaudia – vág közbe Francois, én is odakészülök.
Nevetése örömmel tölti el a lányt.
– Köszönöm, nagyon kedves.
Feszülten ülnek egymás mellett Francois Golfjában. Majdnem egyszerre szólalnak meg, de a férfi megel?zi a n?t.
– Kisasszony nem fél egyedül ebben a kastélyban?
– Nem vagyok lány s már megszoktam az egyedül létet. Kislány korom óta magamra vagyok utalva. Ha úgy könnyebb a beszélgetés, ezen túl tegez?dhetünk. Este meghívom – meghívlak egy italra.
– Köszönöm Klaudia, de miért várjunk estig, amikor együtt vagyunk, szép az id?, eltölthetnénk közösen ezt a napot. Bemegyünk a legközelebbi kávéházban. Rendben?
– Oké, mehetünk! Hanem el?bb nézzük meg ezt a kiállítást, éppen itt van az orrunk el?tt s én imádok festményeket elemezni.
Mindketten meglep?dnek a képek naivitásán, majd megtalálták az életrajzot is, hogy hetven éves kora után élt a m?vész szenvedélyének.
Az emlékkönyvbe ezt írják:
„Csodálatra méltó az-az ember, aki ha kés?n is, de eléri vágyait."
Szürkületkor indulnak vissza az elhagyott, eldugott nyaralóba.
Mivel a leveg? er?sen leh?lt úgy döntenek, begyújtanak a társalkodó téglából kirakott hatalmas kandallójába.
Klaudia puha, meleg báránysz?rön heverészik. Francois óvatosan melléül, a lány nem látja, csak érzékeli, majd megfogja a kezét. Enyhe remegés fut át zsigerein érintésekor s lüktet a forróságtól egész teste. Enyhén átkarolja, a mellbimbó keménységét?l görcsbe rándul s szorítja egyre er?sebben, hevesebben magához. Klaudia mondani akar valamit, a férfi finoman ráteszi a kezét az érzékien megduzzadt szájra. Ízlelgetik egymás csókjait oly' odaadással, nem is veszik észre, hogyan dobálják le ruháikat. Mindkét test, minél hamarabb, egyre többet kér egymástól, s mikor egyesülnek arcuk mosolyog a boldogságtól.
Szenvedélyük nem hagy alább, újra és újra a tet?fokára hág. Édesen összebújva alusznak el szerelmük csodálatos színhelyén.
Csöngetés hasít bele a rendíthetetlen nyugalomba, hogy szétválassza a fiatalpárt. Klaudia megy ajtót nyitni. Alacsony, kopaszodó bajszos, barna b?r? férfi áll a bejáratnál, arcán cinikus vigyorral. Furcsa vékony hangon, érthetetlen stílusban beszél. Klaudiának sikerült kibogozni az értelmét.
– Ebbe a kéglibe költözött be Francois?
– Igen, itt van – válaszolja fanyalogva Klaudia. Semmi kedve nincs ahhoz, hogy behívja elrontani hangulatát, de azért beinvitálja a hívatlan látogatót. Francois nem lep?dik meg az állítólagos százados jövetele miatt. Felviszi a szobájába, majd nemsokára bejelentik távozásukat. Klaudia egy presszó nevét hallotta a távozó hangokból, a többi tolvajnyelven folyik.
Egész nap várja Francoist, de nem ? jön, beállít a kopasz férfi és ráförmed:
– Szakítson azonnal Francoissal. ?egy b?nöz?. Elfogató parancs van kiadva ellene. Ha itt találják, szitává lövik az egész házat!
– ?b?nöz??! T?le kedvesebb férfival még nem is találkoztam. Hogy tud ilyet állítani?
– Pontosan a behízelg? modorával vesz le a lábáról minden n?t, aztán egy szép napon kirámolja a berendezést cinkosaival. Fegyveres rablásért körözik, búvóhely kellett neki – szólt az utálat.
– Az ? ügyében nyomozok. Szeretem a fiút, azért nem tartóztattam még el, hagyok neki egy hetet.
A kopasz, az állítólagos százados, mint aki jól végezte dolgát, nagy önbizalommal felmegy Francois szobájába.
Szomorúan indul a következ? nap. Klaudia kimért járással, gyászos arccal indul az erdei tóhoz felfrissíteni magát, megfordul a víz irányába, s szembenéz a rend?r nyitott szemével. Micsoda ijeszt? látvány, életben is csúnya, hát még így felpuffadva. Hulla.
Hogy kerülhetett a tóba? Csak nem igaz, amit mondott? Francois?
Rend?rségi sziréna hangja veri fel az alvó állatokat, még a mókusok is ijedten ejtik földre csemegéjüket.
Sokáig tart a helyszínelés és vallomás tétel. Nehezen hiszik el, hogy azel?tt nem ismerte ezt az embert. A rend?rségi százados tanácsot ad Klaudiának:
– Nem szabad ennyire hiszékenynek lennie! Minden esetben kérni kell a rend?r igazolványt. Kérem egy darabig ne hagyja el a környéket!
Távozásuk után a lány elhatározta, megkeresi Francoist, meg akarja tudni az igazat. Elindul azon a szálon, amit hallott s a presszóba megy.
Beléptekor dermedt csönd támad s lépései visszhangzanak a piszkos kövön. Beül az ablak el?tti boxba, rendel és fülel. A mellette lév? asztalnál szakadt ruhájú emberek tárgyalnak olyan színvonalon, ahogyan külsejük kinéz Ismer?s nevet hall. Jobban figyelve kihámozza magának, ami fontos. Ismerik Francoist, többször emlegették.
Ezek a züllött alakok a házánál jártak tegnap. Egyikük bemászott a kerítésen, megölte a „századost" azért, mert elárulta ?ket. Klaudia megkönnyebbülten sóhajt fel. Tehát Francois nem gyilkos, csak b?nöz?. Mi a különbség? Mindkett? törvénybe ütköz?.
Elindul a rend?rségre megtenni feljelentését, el?tte jól megnézi hívatlan látogatóit.
Mikor az épülethez ér érzi, torkában dobog a szíve. Megáll, s kifújja magát, mindhiába. Az ügyeletes furcsán néz rá, alig tudja kinyögni, kit keres. Ájulás környékezi.
– Meg kell tennem! – ismétli magának kitartóan.
A százados örül a feljelentésnek, így nem kell minden b?nöz?t alibiért faggatni, felkutatni ?ket. Csak Klaudia szomorú, hiába invitálja meg a büfébe a rokonszenves nyomozó..
Nem emlékszik rá, teljesen elmosódik agyában, miképpen ért haza. Már hajnali öt óra, s nem aludt. Elkerüli az álom. Kirajzolódnak szemei alatt mély barna árkok.
– Most leiszom magam, úgy könnyebb felejteni! El?ször megnyugtatom az idegrendszeremet jó meleg, illatos fürd?vel. Majdnem elalszik a kádban, szeme félig lehunyva, alig pislákol, mikor árnyék takarja el a világítást.
A férfi leemeli a törülköz?t, belecsavarja a lányt s gyengéden leteszi az ágyra. Klaudia ekkor kezdett vacogni. Nem tudja a vízt?l-e, vagy a fáradtságtól. Mély álomba zuhan.
Reggel Francois csókkal borítja el testét, költögeti.
A lány kinyitja karikás szemeit, bánatos mosollyal szól hozzá:
– Francois! Azt hittem szerethetlek. Beleéltem magam, ezért kínlódtam annyit. Többé nem fordul velem ilyen el?. Megtudtam ki vagy, kikkel érintkezel. Nem árultalak el, de most kérlek menj el!
Könnyel áztatja párnáját. Hiába er?lködik, nem tudja visszatartani..
Annyira egyedül volt s most azt hitte, megtalálta az igazi férfit, akivel minden csodálatos. Nagyon szerencsétlennek érzi magát.
Francois tenyerébe zárja kezeit, csókot lehel ujjaira, s ? engedi. Fejét elborítja a forróság. Már szinte vonaglik a vágyakozástól.
– Elmondom édesem mi történt, hol voltam. Nézz ide! Ez az igazolványom, rend?r vagyok, nyomozó. A szabadságomat szerettem volna békésen eltölteni. Arra nem gondoltam, hogy itt fogom szerelmem meglelni. A százados – ez becenév csak – adott információt arról a bandáról, akik eltették láb alól. Te is segítettél a beszélgetésük kihallgatásával. Azok a végrehajtók voltak. Én nagy halakra vadásztam, a vezet?ikre, nehogy legyen idejük utasítást továbbítani, mert akkor az én egyetlenem is veszélybe került volna.
Egyébként a bátorságodért rövidesen megkapod a Belügyminiszter kit?ntetését, s a bankoktól pedig az elrabolt összeg tíz százalékát.
Már hiszel nekem, szerelmem?
Klaudia testével szinte ráfonódik a férfira, imádja, mint a napot, holdat, csillagot, ha a leveg? és ?közötte kellene választani, Francoist tenné meg gy?ztesnek.
A férfi nem lep?dik meg Klaudia odaadását, hisz' éppoly' szenvedélyesen szereti. S míg testük, lelkük egy más világ felé halad a gyönyörök útján, szerelmüket kíséri lágy zene, cseng? énekhang:
"Jó uram, a szívem kér,
a szív a szívnek így válaszol."
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:51 :: Kohut Katalin
