1.
Görnyedten áll felettem az ősz –
árnyéka dombjába zárom szemed bölcsőjét.
Pilláid megrebbennek –
a hullámzó búzamező
fakult ártatlansága
ég a tájba.
– torzsák letaposott,
céltalan ösvényei –
rajzok szemed sarkában.
Pupillád összeszűkül
(magába zárva
a lehulló éveket).
Görnyedten áll feletted az ősz,
púpjában eléd hordja
– mezítelen talpunkat érinti vele –
az álomba zuhant várakozást
(tűkön táncoló lepkék
szemed lángoló gomblyukaiban).
Fölénk hajol az ősz,
s lábai között még egymásra nézünk
(te a várost látod, én
régi lángjaid káprázatát).
2.
Olyan szent most a pillanat,
hogy a falak tétováznak:
ráomoljanak-e egy gönygyházfényű percre,
óvó leplükkel betakarva azt.
És a szobába,
az álmok félhomályába belehasít
valóságot vajúdva a fény –
és a tér öklendve kifordul sarkaiból,
és a szoba küszöbe az ágy alá hasal
(egy szemrebbenés csak),
míg lassan ébredek.
3.
Utcák lélegzetvisszafojtva.
Kapargálás a falon.
Őszre hajnalodik.
Fölénk hajol, s te
(kezem nyomának nyikorgó sínei)
szemhéjad pólyájába bugyolálod,
míg deres haját a tájra simítja,
és a letört búzaszál meghajol
a mező bújtatott, hosszú, árva útjain –
gyomrodban ördögszekér gördül,
és árnyából felkel az őszi domb
torz, visszavonhatatlan vonala.
4.
Változás.
Tán vágysz még egyszer repülni.
Csak a szirmok tűnő vonaláig.
Felemeled kezeid.
Kürtök hangján egyenesedik fel,
s szemedbe ég az őszi táj
(lepkék tánca tűhegyen),
és megkezdett, de be nem fejezett vonalain
egy függöny lebbenése
(szemed lehunyod) –
ráncok tenyereden
.
———————————————————Pálfi Ágnesnek
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Kovács-Cohner Róbert