
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Leleszi Balázs Károly
És egyszer csak, magától – felragyog,
éppen az ég felé ránduló magányunktól.
Megtörtek a szavak, s nem maradt más nekünk,
csak a kigyomlált lelkünk, rongyos szerelmünk.
Amott túl – borosták, pofák és fagymarások.Árvák, gubbasztók álma; ahol élünk.
Egy szelíd arc, térrel áldott,
megjelenik, felragyogva, egy háromszög? szem.
A tapinthatatlanban, egy szelíd arc;
ha észreveszed, térrel és fényességgel áldott.
Gonoszságunk, keményökl?. Vétkeink,
b?sz viharfergeteg. Minden a mában gyökerezik,
és minden összefügg. Rabságainkban van
elrejtve életlehet?ségeink. Fájdalmainkban az
a mag, ami egyszer majd kicsirázik.
Éppen fogságunkban és összetöretésünkben ragyog fel,egy szelíd arc,
egy tövisharmattal koronázott arc.