Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:33 :: Leleszi Balázs KárolyÖsszekulcsolt kezek.
A hajnali napsugár viola-könnyekkel
beharmatozza a verandát.
Nesztelen remeteként térdeplek,
csodálatos ez a magány,
a szív rejtekén szenderg? emberi beszéd.
Ilyenkor minden elcsitul,
s a tegnapok vérz?, tövises sebeit
jelenléted bekötözi.
Olyan ember vagyok,
ki titokzatos utakra indult,
nyugtalan, menekülve,
pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,
mire megértettem az élet üzenetét.
Szétosztom
most alázatosan magam,
ezt a költeményt,
a szeretetet, a tüzet,
hogy soha meg ne fogyatkozzon.
Fogadjátok a fény szétáradó békességét!
Tudom,
csak tovább növelem a z?rzavart,
ha nem szeretek,
tékozlásom megbélyegez,
idegen maradok
és nem értik meg szavam.
Szeretet…
a legszebb gyöngyszem
szíved ékszerében.
