Sötétszürke mellénye zsebéből elővette ezüst – a múltszázad elejét idéző – óráját, hanyagul felpöckölte cirádás fedelét, rápillantott, majd ugyanolyan eleganciával zárta vissza. Valami dalocskát mormolt tömött bajusza alatt halkan, csak úgy saját maga kedvére. Még öt percig tenyerében melengette az értékes időmérőt, egyszerre elunta az ácsorgást, zsebébe csúsztatta és ráérősen a templom előtti park felé bandukolt.
Pataky Ottó, a város közismert alakja, minden reggelét egy előkelő kávézó teraszán kezdte. A tulaj nem kis nehézség árán tudott egy kevéske területet harapni a főtér díszkővel burkolt szegletéből. Harcolt körömszakadtáig, mert tudta: vendégei terasz nélkül elpártolnak tőle. Télen hagyján, behúzódik a jó nép, de ilyenkor… Lehet mustrálni a járókelőket, kellemesen szivarra pöffenteni és a friss híreket átmazsolázni a helyi lap hasábjaiból.
– Ma semmi nem jön össze – bosszankodott félhangon.
Negyed nyolcra beszélt meg randevút tegnapi vadászata áldozatával, de már táncolás közben érezte, hogy a teremben lévő korábbi kapcsolatai „súgnak” a lánynak, mihelyst a mosdóba távozik. Úgy is volt, egy csokor hölgyemény követte a frissen elkábított cicát a mellékhelyiségbe. Visszaérkeztével mintha kicserélték volna. A város legjobb vicceire is csak úgy ímmel-ámmal húzta el az izgatóan húsos szájacskáját.
Rendelt egy feketét, közben komótosan cigarettára gyújtott. Különleges jelensége volt ő a városnak, úgy, mint a főtéren díszlő Nagytemplom vagy mint az országszerte ismert Aranybika hotel. Mindig kifogástalanul öltözött, s az isten se tudja honnét, de örökké megörvendeztette a társaságát egy-egy pikáns sztorival, amiben a pozitív hős szerepét természetesen ő alakította. Negyvenévesnek sem nézett ki, bár eredetileg erősen az ötvenet közelítette. Magas, jóvágású férfi, mintha éppen most ugrott volna ki valamelyik erotikus film ágyjelenetéből.
A cigarettás doboz tetejére helyezte különös, ékkövekkel berakott öngyújtóját, nyilván azzal a rejtett szándékkal, hogy minden szögből jól látható legyen e finomművű mestermunka.
Kimondottan állásban nem volt, nemcsak most, öt évvel az ezredforduló után, hanem az ántivilágban sem. Akkoriban pedig büntették, és közveszélyes munkakerülő billoggal sújtották az efféle alakokat, ami néhány hónapos elzárást vonhatott maga után. Ő ezt akkoriban is ügyesen kijátszotta. Ha a városban flangált, hegedűtok nélkül nem lehetett látni, ezzel hirdette a rend őrei felé, ő zenészember, őt nem illik igazoltatni. Soha nem is tették. Természetesen a hangszertokban különböző ápolási cikkek rejtőzködtek és néhány fehérnemű, ugyanis nála soha nem lehetett tudni, hová hajtja „álomra” örökké nyughatatlan vére.
A város központjától néhány száz méterre lakott albérletben egy kedves kis nénikénél. Bérleti díjat nem kellett fizetnie, végtére is Rozika néni örült, hogy van körülötte egy jóravaló zenészember, bár isteni szerencse, de gyakorolni soha nem hallotta…
Kölcsönös szimpátia tartotta őket egy fedél alatt. Ottó édesanyjaként szerette a nyolcvanas éveit taposó töpörödött anyókát. A ház körül rendet tartott, tavaly tapétázta ki a két külön bejáratú szobát is.
Régebben hotelek környékén valutával bizniszelt, mostanság a műkereskedés ingoványos talaján lavírozik, nem kevés sikerrel. Legyen az festmény vagy éppenséggel zsebóra, míves csillár vagy barokk tálalószekrény, bizalommal lehetett hozzá minden időben fordulni. Készséggel vállalta az áru értékesítésének cseppet sem könnyű, minden apró részletre kiterjedő feladatát. Jólesően szippantott a márkás cigarettából, és mint juhait számláló gazda, úgy tekintett a dolgaik után siető járókelőkre.
Ezt az életet kedvelte. Nem rohangálni, mint a megveszekedett, hanem nyugodtan megvárni, míg a kuncsaft besétál az aranykalitkába. Mindvégig abban a hitben tartani: itt ma ő jár a legjobban, most rámosolygott az a bizonyos vakszerencse…
Ottó ezt mesterien, egyáltalán nem erőszakosan tudta tálalni, az áldozat mindvégig meg volt győződve „jóakarója” makulátlan emberszeretetéről. Minden váratlan kérdésre ügyesen felelt, soha nem tudták sarokba szorítani. Hagyta, hogy a dolgok maguktól alakuljanak, a kisebb korrekciókat zseniálisan időzítette.
Őt nem lehetett a házasság kelepcéjébe csalogatni. Egy megfelelő pillanatban ügyesen kifarolt, bár meglehet: a felöltője belső zsebe nem egészen tisztességgel szerzett summával, de ki lett spékelve. Imádott „lányos házaknál” ebédelni. A társalgás hevében az idő gyorsan repült, így többnyire még a vacsoraidőbe is bőven belecsúszott. Mint sok mindenben, a gasztronómiában is otthonosan mozgott. Ismerte a szervírozás szinte megtanulhatatlan szabályrendszerét, mikor kell azt a csipetnyi majoránnát a fedő alá morzsolni, és a toroskáposzta főzésekor mikor jön el a pillanat, amikor már igényli azt a kortynyi vörösbort.
Az úgynevezett elitrétegből is akadtak mecénásai. Zugügyvédek, alacsonyabb rangú rendőrök, sőt még egy lecsúszott önkormányzati képviselőt is fel tudott mutatni barátlistája színes palettáján. Jól kiegészítette egymást ez a vegyes népség. Néhány dolgot könnyebben tud intézni az ember, ha épp’ előtte odatelefonált egy kedves beajánló, aki egyébként egy másik ügy okán még néki is jól jöhet…
Nagy önelégültséggel terpeszkedett a krómozott vázú bőrszéken, feledhető malőrje már az „abszolút végleges kosár” kategóriájába süllyedt. Nem aggódott, számos kapcsolata volt és minden bizonnyal lesz is még.
Amint a megszokott terepet vizslatta, lám csak, nem messze az asztalától ült egy fekete copfos.
Úgy harminc lehetett, valami süteményfélét kanalazgatott. Semmi smink, semmi ékszer, a haja csak egyszerűen gumival lett hátul összefogva. A mostanság oly divatos, szándékosan megrongyolt farmerban és hozzáillő kékszínű pólóban nassolt. Egyedül van, konstatálta Ottó, oda megyek, próba cseresznye.
– Jó reggelt, kedves hölgyem – szólalt meg édeskésen a kiszemelt asztala mellett – látom, Ön már megkapta a desszertjét. Itt mindig ilyen csapnivaló a kiszolgálás? Én félórája várakozom a linzeremre, ám a pincér úr még arra sem bólint.
Közben „észrevétlenül” a hölgy asztalához telepedett. Választ nem, de egy bátorító mosolyt, azt kapott. Bejövök a csajnál – gondolta – és új rohamba kezdett.
– Tudja, a magamfajtának még hagyján, nem kell rohannom munka után, így ki tudom várni, míg a konyhások megszánnak.
A nő nem válaszolt, viszont kedves mosolya sem lett fagyos, és ez még nagyobb bevetésre tüzelte Ottót…
Stratégiát váltott
– Jó ideje figyelem önt. Olyan előkelően fogyasztotta el a zserbót. Teljes lényéből sugárzik az intelligencia, a báj, a kellem. Egy versem jut eszembe, ja bocsánat, írogatok is – mosolyodott el szemérmesen a lovag – ha nem terheli, elszavalnám – s közben igenlően bólogatott hercegnője felé.
A nő hangosan felkacagott és az Ottótól ellesett mozdulatokat hűen megismételte. Hallani akarja a bestia. Tudni akarja, milyen lélek lakozik bennem, állapította meg a debütálni szándékozó Cyrano.
Tudni kell, a népes baráti körnek van egy önjelölt költő tagja is. Itt-ott helyi lapokban publikálták néhány kesergőjét, de a Parnasszus bevételéhez Isten kevéske munícióval látta el.
Néhány versét Ottó betéve megtanulta. „Jól jöhet még” – mondogatta kajánul. Eljött a pillanat végre, a sok-sok munka gyümölcsbe fordul.
Köhintett párat majd mélyen a nő szemébe nézett:
Érted égni
Szeretem a cigim szívni,
Szeretek érted égni,
Ég a cigim, mert füstöl,
Ég a szívem, és úgy dörömböl.
Hamu alatt parázs a szívem,
Meggyújtom még a lelkedet,
Ha eloltod a fényem,
Megölöd a testemet…
Lehajtotta fejét, mint nagy monológ után az igazi művészek és várta a megérdemelt tapsvihart. Néhány másodperc múlva felhőkölt, nem lehet, hogy ezt a csodálatos lírai alkotást ne kísérje ováció. Ottó minden szavát imádta e fércműnek, meg volt róla győződve, hogy barátját egyszer irodalmi Nobelre fogják jelölni. Ilyen és ehhez hasonló mesterműveket Goethe korában élvezhetett a nagyérdemű, akkoriban még Nobel nem élt, tehát most itt az ideje, hogy megkapja egy rá legérdemesültebb.
Hitetlenkedve nézett a hölgy szelíd arcába: nem tetszett???
– *Ach, da ist mein Mann! Entschuldigung ich muss jetzt weg. Sie sind ein sehr netter Mensch – mondta Ottó szívhölgye és még egy utolsó „pápá”-t kacarászva elillant.
– Ez a csaj nem magyar… – szörnyülködött a pórul járt Casanova – pedig úgy bólogatott, mint Zsiguli hátuljában a műanyag kutya.
– Ottó megöregedtél, mihamarabb asszony után kell nézned, mert végül szegények házában végzed – korholta magát, miközben a pincérnek soványka számláját aprózta.
Átugrott az ideiglenes kerítést alkotó virágos ládákon, besétált a tér kellős közepére és a sárgára meszelt templom felé fordult.
– Óh, drága Istenem, csak megértette volna. Ilyen átéléssel még egyik nőnek sem mondtam el…
* Óh, megérkezett a férjem! Sajnálom de mennem kell. Ön egy rendkívül kedves ember.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Serfőző Attila
