Álmodtál színtelen álmokat,
táncoltál kopár sziklákon,
szárnyaltál nevenincs tájakon,
zuhantál mély szakadékba,
lelked ezerszer felsikított a
magányos kínban.
Akarni vágytál a szerelemre,
de vágyaid falat húztak,
ezer könnycseppben elveszve,
rohantál más karjaiba,
éhesen, fuldokolva.
Rád találtam, mikor rám találtál.
Sebzett voltál.
Velem újjászülettél.
Most száz év magányra
ítéljük a hamis világot,
mögöttünk a múlt
( a mostoha )
sikoltva tűnik el
a fércelt árnyak homályában.
Tested mellettem csendben kél,
sóhajomra újjáéled.
Akarva belém suttogsz,
örvényed szüntelen húz.
Feléd…
Gyere! Légy’ hozzám önző…
légy velem buja,
légy olyan, mint nem volt senki,
senki hozzám soha!
Boldogan ölelő.
S leszek mély tengered medre,
szeretve testedhez bújó
ezeregy álmod csendje.
Örökre légy csak az enyém…
úgy, mint senki nem volt még…
soha még!
S ahogy melletted
lélegzik fáradt testem,
múltunk már nem szorít.
Szavak sem kellenek,
vagy súgd… szeretnéd?
Homlokod réseibe szorítom
suttogó hangom,
ne hunyd le szemed,
látni, érezni akarom,
hogyan változik arcod!
mikor minden árny
fényjáték a szoba falán,
akkor tudom, hogy itt vagy,
ahogy álmomban megálmodtalak,
s álmodom veled minden reggelen,
ha válladra hajtom a fejem…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
