Méhanyó egész nyáron szorgalmasan dolgozott, hordta, gy?jtötte a méznek valót. Kora reggelt?l kés? estig serénykedett. Mindenki csodálta munkabírásáért. Szinte alig pihent valamit. Szomszédok mondták is neki, hogy ez így nem lesz jó, belerokkan a munkába és megbetegszik. Nem hallgatott rájuk, csak kedvesen mosolygott:
– Sok éhes száj vár odahaza, nem érek rá pihenni. Mi lesz velük, ha télire nem gy?jtök elegend? ennivalót?
Valóban méhanyónak kilencvenkilenc kicsinye volt, akik mindig éhesek voltak. Alig gy?zte etetni ?ket. Zümmögve várták minden este, és éhesen kutattak a vödrében finom virágpor után.
A szomszédoknak igazuk lett, mert egyik reggelre méhanyó megbetegedett. Magas láza volt, rázta a hideg, nem tudott felkelni az ágyból.
Azonnal orvost hívtak, de igazából nem tudta megállapítani, hogy mi lehet a baj. Hosszasan vizsgálta, s végül mégis tanácstalanul tárta szét a karját. Mindennap eljött hozzá, és ezer medicinát kipróbált rajta. Sajnos egyik sem segített, s?t napról napra rosszabbul érezte magát. Senki nem tudta mi lehet a baja, de érezték, ha így megy tovább, akkor ez nem vezet jóra. Ki kell találni valamit, ha azt akarják, hogy méhanyó meggyógyuljon.
Egyik nap a kasba egy vándorméh érkezett. Eleinte az ?rök nem akarták beengedni, de addig – addig könyörgött, míg végül ajtót nyitottak neki, hiszen odakint már cudar id?k jártak.
– Bejöhetsz, de amint az id? jóra fordul, el kell menned, mert mi is sz?kében vagyunk a hellyel és élelemmel. Elegen vagyunk a kasban, nem kell még egy éhes száj.
A vándorméh megköszönte a jóságukat, és elindult helyet keresni magának. Amint kereste a megfelel? helyet, ahol meghúzhatja magát, véletlenül meghallotta, hogy méhanyó milyen beteg.
– Engedjetek hozzá! Szeretném megvizsgálni. Orvos vagyok.
Megörültek a méhkasban, és a beteghez vezették.
?is hosszasan vizsgálta, megkopogtatta a hátát, majd gondterhes arccal mondta:
– Igen nagy a baj. Méhanyó súlyosan beteg.
A kilencvenkilenc kicsi méh nagyon megijedt, f?leg a legkisebbik, a Méhike. Mi lesz most édesanyjukkal? Ha meghal, ki fog nekik esténként mesélni? Ki tanítja meg ?ket mindenre, amit egy okos méhgyereknek tudni kell?
Rimánkodva fordultak a vándorméhez:
– Drága doktor bácsi, nagyon kérjük, segítsen, hogy édesanyánk meggyógyuljon. Bármit megteszünk csak, tessék segíteni!
A vándorméhnek megesett a szíve a méhgyerekeken, de nem merte bíztatni ?ket semmi jóval, mert nem sok reményt látott a gyógyulásra.
– Lenne egy mód, de azért nagy áldozatot kell hozni valakinek.
– Szívesen meghozom azt az áldozatot – ugrott fel boldogan Méhike – ha kell a világvégére is, elmegyek érte.
– Oda azért egészen nem kell elmenni, csupán a közeli folyópartra, ahol van egy vadrózsabokor. Azon található három vérvörös csipkebogyó. Ebb?l a három csipkebogyóból kell teát f?zni, és három napon keresztül reggel, délben és este inni hét – hét cseppet. Csak az a kérdés kimegy el a folyóhoz a csipkebogyóért, amikor odakint fagyos id?k járnak.
Méhike minden gondolkodás nélkül rávágta:
– Majd én elmegyek.
A többiek meglep?dtek, mert nem gondolták, hogy a legkisebb testvérük ilyen bátor és önfeláldozó. A következ? percben már mindenki megpróbálta lebeszélni, még a beteg édesanyja is er?tlenül felemelte a fejét, és könyörögve mondta:
– Jaj, édes egyetlenem, verd ki ezt a fejecskédb?l! Ha kimész a jó meleg kasból, azonnal megfagysz. Maradj csak szépen itt, és ne tör?dj velem! Majd csak meglesztek valahogyan a testvéreitekkel nélkülem is.
De Méhikét nem lehetett lebeszélni. Amit a fejébe vett, abból nem engedett. Hiába volt minden kérés, könyörgés, figyelmeztetés a kicsi méh otthagyta a biztonságos otthonát, és elindult, hogy megkeresse a csipkebogyót a folyóparton.
Szerencsére még nyáron, amikor melegen sütött a Nap, édesanyjával járt azon a vidéken. Könnyen odatalált, és a rózsabokrot sem kellett sokáig keresgélni. Tarisznyájába belerakta a három csipkebogyót és elindult haza édesanyjához. Amikor kireppent a kasból még javában sütött a Nap, és nem fagyott. De télen hamar beesteledik, a napsugarak villámgyorsan elt?nnek a közeli hegyek mögött, és s?r? köd ül a tájra. A visszaút nem csak ett?l volt nehezebb, hanem a tarisznyában ott lapult a három csipkebogyó, és azok is húzták a vállát. Nehezebben tudott repülni, s?t a súly miatt egyre lassabban mozgatta a szárnyait, és gyakran meg kellett állni, pihenni. Szárnyai elgémberedtek a hidegt?l, már alig bírta mozgatni ?ket, pedig tudta mindenáron haza kell érnie, mert szegény édesanyja nagyon beteg. Ha nem kapja meg a csipkebogyóból készült teát, talán meg sem éli a holnapot.
Összeszedte a megmaradt erejét, igaz vánszorogva, mert már repülni képtelen volt. Minden lépés nehezére esett, s?t egyre lassabban haladt el?re. Annyira hideg volt, hogy szárnyai és lábai majdnem lefagytak.
Távolban a hatalmas akácfáknál, a kertvégében felt?nt a méhkasok sora, ahol volt az otthona, de akkorra már annyira legyengült, és fáradt volt, hogy nem tudott továbbmenni. Csak állt az úton, és reszketett. Érezte, nem sokára megfagy. Szegény édesanyjának nem tudja elvinni a csipkebogyót. Oda az igyekezet, hiába ment el a folyóhoz, mindketten meghalnak.
Szerencsére a szomszédjuk a fürkészdarázs, aki állandóan az utat figyelte, észrevette Méhikét. Azonnal riadóztatta a méheket, és méhapó vezetésével bevitték a csonttá fagyott kicsi állatot. Így megmenekült, és édesanyja is meggyógyult. Tavasszal együtt mentek virágport gy?jteni a közeli virágos rétre. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Apáti Kovács Béla
