Ülünk a VIP teremben.
A kezünkben elegáns talpas poharak, valami portugál bort iszunk; a selyemmel borított asztalon gyertyafény és füstöl?k tömkelege – ennyi minimum kijár egy víájpínak – utóbbi kétségbeesett illatozással próbálja elnyomni a cigarettaszag mindent átjáró b?zét, s valami elképeszt?en elegáns, visszafogott hévvel vitázunk az élet nagy kérdéseir?l. Ami a cigarettát illeti: elméletileg szigorúan tilos, hiszen a falakat könny?, m?selyem drapéria borítja, aminek nem nehéz meggyulladnia, így beszélgetés közben harmadszor rögzítem fejben a menekülési útvonalat, de ez hála a sokéves rutinnak, meg sem látszik az arcomon. Odakint a diszkóban dübörög egy rég lejárt, veterán fiúzenekar újradolgozott slágere – emlékszem, már a kilencvenes évek végén is rühelltem, a gagyi szó teljes értelmezése ráilleszthet? erre a borzalomra, bár nem értek a zenéhez. A zene egyszer? fogyasztója vagyok és csak a legalapvet?bb, primitív módszerekkel sz?rök: ingerült, vagy boldog leszek-e t?le. Utóbbira szoktam azt mondani, hogy vérré válik.
Odakint tehát mulat az úri közönség. Szerencsére mindebb?l szinte semmi nem sz?r?dik be hozzánk; mi védve vagyunk két-három fallal és két-három osztállyal az egyre jobban elszegényed? közönségt?l, akik gyakran az ajtóban döntik el, hogy ki fizeti a sört és ki a belép?jegyet, ami csak olykor torkollik vitába – mindez csak attól függ, hogy milyen mértékben húzták meg belépés el?tt a csomagtartóban tárolt tablettás bor, vagy háztáji pálinka üvegét, amelyek végeredménye könnyen megállapítható a szájakból feltör? buké és a szemek homályosságának mértékéb?l. Nem volt ez mindig így, néhány évvel ezel?tt a legelegánsabb szórakozóhely voltunk a városban – b?rfotelekkel és drága italokkal – a kutyának sem kellett. Azóta ugrott meg drámaian a létszám, amióta egyre közelebb kerülünk egy vidéki kiskocsma osztályon aluli realitásához, ahol a vendég az ajtófélfába vágja a kését, miel?tt rendel, és cicanadrággal tömi tele a vécé lefolyóját, miután szétkente a falon a saját emésztésének végtermékét. Így már m?ködik. Kérem. A pénz nagy úr.
Itt csak magunk között vagyunk. Nem kell megmagyaráznunk semmit, és ha a mellettem ül? barátom szájon csókolja a barátját – bár kultúremberek, nem szokásuk – lényeg, hogy megteheti. Mert a jogokat nem azért vívják ki maguknak az emberek, mert állandóan alkalmazni akarják és két lábon járó transzparensekké válva hirdetni készülnek a jogosultságuk el?nyeit, hanem mert a lehetséges útvonalakat jobb magunkénak tudni ebben a rögös demokráciában, ahol ugye egyenl?k a jogaink, mert ett?l demokrácia. Kár, hogy ezt kevesen tudják, viszont szívesen koszorúzzák a h?s felment?k sírjait, ha már kiszabadítottak minket a vad elnyomás ködéb?l, hogy aztán ugyanazzal a hévvel másokat elnyomhassanak. Persze ez is téma a VIP terem csendes félhomályában, mint ahogy az is, hogy a jogaikat érvényesít?k nem kórokozók, akik a puszta megjelenésükkel tömegeket manipulálva terjesztik a ragályaikat – magyarul, attól, hogy a kisebbségek élhetnek a jogaikkal, nem lesz nagyobb táboruk, csak élhetnek a jogaikkal. Aztán megegyezünk, hogy mindennek van létjogosultsága, kár azon pörlekedni, ki ölt meg kit, a világ megy tovább a jóváhagyásunk nélkül is, amen.
Ahogy nyílik a kényes vendégeket és a mulatni vágyó tömegeket elkülönít? tizenkét centi vastag, funérlemezekb?l összeácsolt választóvonala, egyszerre besz?r?dik a piros bicikli és a fék nélküli mulatság rusztikus egyvelege, amelynek egyik összetev?jére sem vágyom e pillanatban. A cip?k otromba kopogásából ítélve egy nagydarab n? közeledik, akinek kecsessége vetekszik egy rinocérosz finomságával, majd az egyre tisztuló sziluett felismerések tömkelegét indítja el.
El kellene küldenem. Mindenki más elküldené, mert minden más helyzetben ez lenne a helyes döntés. Bár így, az eset után két évvel és több, mint kétezer kilométer távlatában, még ebben a mediterrán szigeti "jobb" körökben is megkockáztatnám a társaságát, egyszer?en azért, mert a legtisztább dolog saját magadnak eleget tenni. Kedvelem ?t. Sajnálom, a lelkem mélyén megvetem és csodálom egyszerre. S ha bármi miatt meg kellene hazudtolnom a gondolataimat, a tapasztalataimat, önmagamat, akkor le is húzhatnám a rolót. Akkor is, ha az érkez? egyáltalán nem kompatíbilis egy jobb társaság semmilyen apró részletével, mert az ilyeneket illik megsemmisíteni, eltiporni, a földbe döngölni. Nyoma se maradjon. A világ szégyene.
Az érkez? természetesen marad. Mint házigazda beljebb is invitálom, és a kezébe nyomok egy teli poharat. Pontosan tudom: az én barátaim itt a VIP teremben soha nem kívánnának t?lem sárbatiprást, legkevésbé nem kérd?jeleznék meg a döntéseim miértjeit; többek között ez az egyik legf?bb oka, hogy a barátaim. Az érkez? azonnal feltalálja magát, és a következ?, "Brumm-brumm, medveckilona vagyok, jó estét, csókoljanak seggen…" köszönt?t dörmögi, majd kiszámított mozdulattal meglegyinti a parókáját, amely hosszan öleli körül az arcát, ami arc férfihoz képest eléggé szép – így riszál be a VIP terem feszes csendjébe.
Egyb?l cigit kunyerál. Tudom, hogy van neki – ott lapul a táskájában – de soha nem nyugszik el benne az élelmesség kényszerít? ereje, hogy kihasználjon minden alkalmat, ami beljebb teheti pár forinttal – ez lenne a legjobb ok, hogy kizavarjam -, de már nyúlnak is a kezek és több oldalról kínálják neki a nikotin adagocskákat – nem is tud választani. Csak a pillantásom akadályozza meg, hogy begy?jtse a szálakat, mert tudja nagyon jól, hogy mi az illem, csak szereti figyelmen kívül hagyni. Mellém ül. Tudja, hogy a személyem elég a puszta védelemre, bár a társaság már-már szemtelen mustrálása után csalhatatlanul érzi, hogy nincs veszély. Senki nem fogja bántani. Aztán kiszúrja a szandálomat és letérdel mellé; teátrális mozdulatokkal ajnározza a lábfejem és megesket, hogy nekiadom a harmincnyolcas cip?met, ha megunom – bár az övé negyvenes – de akkor is… persze, megígérem. Aztán csend.
Megszakadt a társalgás fonala, a szemekben egyre gyakrabban csillan fel a szánalom, ahogy figyelik. Megérzi. Utálja, ha sajnálják, bár ebb?l él. De akkor is. Látom rajta, hogy zavarja, pedig már felmérte a lehet?ségeket. Legszívesebben ajánlatot tenne minden jelenlév?nek, pontosan meghatározva az összeget egy fellatio és egy anus-tájéki coitus reményében, amely összeg ezer és ötezer forint között mozog, de lehet alkudni. Mindössze vad csíp?mozgása utal az áru nagyszer?ségére, ahogy nyughatatlan ugrálással produkálja magát. Aztán elfárad és mi mégis beszélgetni kezdünk: az egyik barátom az USA-beli élményeit meséli – inkább érzelmekkel átsz?tt memoárok – ahol a Broadway-n dolgozott a hetvenes évek végén – imádom hallgatni. A mi kis "kakukkfiókánk" is hallgat egy darabig, és megszakítva az el?adást felugrik, és el?ad egy dalt felismerhetetlen angolsággal. A "Don't cry for me Argentina" egy részletét hallgathatjuk meg t?le; kopott farmershortjába dugott kezei ütemesen járnak a képzeletbeli dallamra – nagyon tehetséges. Ahogy énekel, arca beleolvad a sötétkék m?selyembe, majd kezeit felemelve egy furcsa, modernkori Jézus-látomásom támad, ahogy a gyertyák fényében, hosszú hajjal, férfias vonásokkal énekel – egy pillanatra tisztán látható a lelke és minden fájdalma, amelyet kéretlenül kínált fel neki a rossz sorsa. Nem érti a szöveget, csak rögtönöz, de a dallam pontosan megérteti vele a dal komolyságát, amit saját magára vetít ki; több barátom szemében a sajnálatot könnyek váltják fel, az élet igazságtalanságai felett érzett bánatunk miatt. A jövevény tehát hangulatot teremt ebben a rögtönzött, kisvárosi megasztáros pillanatban, mint ahogy az ?stehetségek teszik ezt évszázadok óta, mégis lehetetlen lenne segíteni rajta.
Nemcsak azért, mert másoknak segíteni képtelenség – ha valaki segíteni akar magán, az megteszi ellavírozva a helyzete szülte tehetetlen, de egyre sürget?bb változtatást követel? düh szelén – , hanem mert az embereket megváltani lehetetlen és mer?en felesleges vállalkozás lenne. Ha most tényleg segíteni akarnék neki – megjutalmazva a tehetségéért – pénzt kellene neki adnom, amelyb?l pontosan tudom, hogy néhány grammnyi drog lenne – ett?l pedig irtózom. Igen. Nem vagyok tökéletes. Nem tanultam még meg, hogy ha segíteni vágyom, tegyem azt a segítségre szoruló igényei és ne a magam igényei szerint; ha csövest látok az utcán, pénzt adjak neki fröccsre, mert szomjas és nem kíváncsi a megetetésére törekv? igyekezetemre. Nem kell neki a szendvicsem, és nem kell a pogácsám, mert estére már nem akarja tudni a rohadt valóságot: inni akar. Ha ezt megértem, akkor hozzájárulhatok a kora délutáni boldog kábulatához, vagy mehetek haza az anyámba, mert ne akarjam már megmondani embereknek, mit?l legyenek boldogok, ha mégoly' okosnak is érzem magam.
Hát, ennyit a felel?sségr?l. Az este aztán furcsa-csöndben ért véget, mindannyiunk személyes világában elmerülve, hiszen akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy világ a beteg, mindez csak önámítás lenne. A világ hipochonder, rá van utalva a betegségekre, mert egészségesnek lenni talán túl unalmas lenne – az olyan nem emberi. A többi csak utópia.
Tudják, én igen értetlen vagyok, mert ennek ellenére nem adom fel.
Ezért írok mindig az emberekr?l.
Legutóbbi módosítás: 2007.11.29. @ 16:35 :: Kiss Jánosné