Az este minden eddiginél hidegebbnek ígérkezett, s ahogy az ég bíborszíne elmerült a hegyek mögött feketeséget hagyva a gyártelepre, a fiún végigfutott a borzongás. Hirtelen minden kihalt lett, mintha soha nem lett volna nappal s langyos simítása, mint nedves vakolat a falról, arcáról épp úgy pergett a dermedt csendbe. Mélyen beszívva a friss leveg?t elindult szokásos útján.
Már minden dolgozó elhagyta az üzemet hosszú tömött sorokban, mintha vándorló lazacok lennének, szinte úsztak a „szabadságot" jelent? kijárat felé. Valamennyire megnyugtatta a magány, bár az esti víziók árnya oly közelinek érz?dött, mint még soha eddig. Érezte jeges ujjainak görcsös szorítását torkán, s mintha azzal el?zhetné, lazított kabátjának nyaki részén. Egyedül maradt. Agyának minden zugában visszhangzott a ki nem mondott szó. Egyedül…
Lépteit az ablakon kisz?r?d? fényfoltok keresztezték, mint oly sokszor az elmúlt hónapok során, de mégis bágyadtabban, okkeresebben ragyogták be a szürkeséget. „Nem hiába" Gondolta… „Itt az igazi ?sz…"
Az üveg gyöngéden engedte tekintetének a kivilágított helység részleteit csodálni, de talán kegyetlenebb ridegséggel tükrözte vissza megviselt arcát a háta mögött hajlongó fák alaktalan másával. Mint egy föld alól kér?n kinyúló csontos kéz úgy n?ttek az ég felé s jobbra-balra hajlongva, mintha csak egy biztos fogást keresnének valamiben ocsmány testük felszínre húzásához ezek a megfeketedett növények. Sírt a szél s vele sírtak, pattantak az apró gallyak, mintegy jelet adva, hogy készek megadni magukat s egykor pompás díszük után elfogadni az enyészet törvényét. Nem csiripeltek már a madarak, nem zavarták az ?sz záró akkordját oda nem ill? dallamok… Talán csak ?. ?az, akinek semmi keresnivalója ezen az el?adáson.
Reménykedve felnézett a feketén elhatalmasodó égboltra s látta, mint szaggatják szét az egyhangúságát az ezüstös csillagok. Fényük ridegen és fémesen hasított szemébe, szinte szálkaként szúrtak, kegyetlenül és egyre mélyebben furakodva, míg a fájdalom végig nem szántotta gerincét s egy elfojtott sikolyban örökre elszunnyadt. Fáradtnak érezte magát, elgyötörtnek és olyannyira rettegett az álmoktól, mint amely kíváncsisággal várta, hogy ma vajon mit mutatnak meg a múltjából. Zsebébe nyúlt s kivett egy szál Helikont a dobozból, majd meggyújtotta. Beleszippantott s a gomolygó füstfelh?n át beletemette magát az utolsó képsorokba… Nem voltak régiek, alig néhány hónaposak. Most jól indult…
Gyönyör?séges réten sétáltak a szerelmével, kéz a kézben. Nevetve, mint két kisgyerek, néha kerget?ztek, majd elterültek a puha f?ben, s csak nézték az égen rohanó felh?k kuszaságából kirajzolódó formákat, mint füstös figurákat. A lány felmutatott, lágyan mesélte a látványt s ? csak csodálta szépségét. Aranyszín haját, mibe virágszirmok fészkelték be magukat, s oly otthonosnak érezték, mint az apró madárkák a bozót biztos rejtekét. Látta azt az üde arcot, melynek puha bársonyából, csodás barna szemek csillogtak, mind a mosolytól, a boldogságtól, vagy akár csak a nyári tisztaságtól… Ahogy beszélt, s hófehér fogai egy-egy nevetésnél kivillantak élénk ajkai között, egyszerre t?nt igazinak és elérhet?nek ismét…
Lágyan nyúlt felé, s ujját a lány szája elé téve elcsendesítette. Tekintetük, mint ég és föld a messzeségben úgy olvadt egyé, s mint mikor a tenger a partot mossa, lágyan ölelkeztek egymás forró szerelmében. Az ajkak összeértek, izgatóan, egyszerre hevesen és érzékien… majd fuldoklott… Igen erre riadt fel. Köhögött s a leveg?, mint valami forró szirup lassan csordogált a tüdejébe, égetve, fémes ízzel. „Rég volt" súgta felé a lány. Szemében ?rült táncot jártak az árnyak. Mint egy lázálom, üresen és fullasztón nehezült rá a csend ismét s csak könnyeinek halk koppanása adta jelét életszer?ségének. Félte az álmot, mely akár ébren, akár az alvás bármely ösvényének homályából lecsaphatott. Tudta lesben áll s csak egy újabb gyönge pillanatra vár, mogorva tekintetét beletemetve a meseszép arc felszíne alá, egy árnyba, vagy akár egyetlen szikrába…. Lüktetett, kavargott, mintha a babaszín b?r alatt ezernyi kígyó tekeregne. Undorodott, de várta is… várta a képeket, a lányt, az igazit, de csak a szépeket…
Falevelet csapott arcára a szél. A hideg érintésére tért magához s a szinte körméig égett cigarettát belepöckölte a semmibe. Figyelte amint hangtalan földet ér, majd apró szikráit mint hordja magával a fagyos fuvallat. Felsóhajtott, lassan elsétált a csarnokok mentén az udvar másik, sötétebb végébe. Itt nem fogta fel semmi a dühödt er?k tombolását, itt nem volt semmi sárgás fény, mely csalfa melegséget tükrözött volna felé… semmi, csak az álom, az éber képzelgés szakadt rá, mint mázsás rettegés. Szúrt, égetett belül… mesélt lelkének ködös démona, ismét a végér?l kezdve történetét.
Az ágyon ültek. Ketten s a jöv?r?l beszélgettek, arról a jöv?r?l, mit hamarosan felépítenek maguknak. Egy saját kis szigetr?l, mely oly hirtelen lett a lángok martaléka, mint szélviharban a száraz avar… terjedt a t?z és könyörtelenül felfalta a szépet, a lányt és a belevetett reményeit is. „Csak ezt ne… kérlek…" Hallotta remegni hangját, mégis idegenül, akár egy partra vetett hal ordítana… hallotta belül, egymaga. Kedvese ott állt a t?z közepén s szemeinek meleg barnasága izzó parázsként ragyogott falfehér arcának iszonyatos misztikumot kölcsönözve. Térdre hullva tenyérrel söpörte a felé tornyosuló lány lábai elé a szilánkokat, nem tör?dve a fájdalommal, azzal, hogy vére patakokban folyik a felperzselt földre, s feketén forrva dermed mozdulatlanságba. Valami remegett mögötte… valami arctalan árny lengte körül. Átlátszó volt… igen… látta a fodros hamut szitálni testén keresztül, látta, hogy kezei átfonják a lány arcát s kezén át a lány riadt tekintetét, de mégis, mégis ez az anyagtalan lény magával rántotta a fekete hóesésbe… s a lány, azaz édes, még csak fel sem sikoltott… Lángolt, majd egyszer?en összezsugorodott s elfeketedve beleveszett a végtelenbe. Otthagyta egyedül… fáradt volt és remegett…
Égett, mint a világa, mint a világában rejtett vár, a lány s velük együtt minden… Forrón perzselte perceit az álom… s halkan, pattogó hangon, mint mikor az elszenesedett fa padló beleomlik a pincébe, öntötte rá az érthetetlen hideg éjszakát szomorú valósága.
Felemelte fejét, majd minden erejét összeszedve felült a fagyos földre. Remegett, de szemében még izzottak a képek utolsó szikrái. Marka görcsösen szorította öngyújtóját, már – már fájón és forrón. Árnyéka imbolygott körülötte s mintha az átlátszó alakot látná, mélyen a felszín alól maga köré vetülni. Lassan, vele együtt tartotta tenyerét szemei elé… Érzéketlen megkönnyebbüléssel nézte az ujjai közt lángoló épületet… könny csak a szerelme miatt gyöngyözött a szemében tükröz?d? iszonyat alatt.
Legutóbbi módosítás: 2007.11.06. @ 15:37 :: Domán Tamás
