Felgördült a vörös
bársonyfüggöny,
ott álltunk a színpadon,
a szemed látszólag szemembe
nézett, bár valójában talán
csak átnézett rajta egy másik,
több dimenziós, színesebb létezésbe.
Énekeltünk… Úgy hatott, még egyszerre
szólnak a hangok, hangszálaid az enyémmel
egyszerre remegtek, a hanghullámokat valami
laza, láthatatlan acélláncok f?zték egybe és
a leveg?ben lassan pattogzottak szét a vörös szikrák…
Valami még izzott, volt valami nem evilági, tökéletes
rezonancia azokban a hangokban. Azt hittem, egy nyelven szól
a dalunk és ugyanannak a közönségnek, ugyanannak a létezésnek,
ugyanazon színpad ébenfekete deszkáin. De te már valaki másnak énekeltél, azok a fekete dallamok édes hangszálaidból másfelé szálltak,
a fülem csak felfogta ?ket…
Egy színházteremben, ahol nem volt világítás, nem volt közönség,
és senki nem tapsolt meg minket… Hisz mi már nem voltunk többé mi.
Itt énekeltük az utolsó duettet, fizikailag még egymással, de már régen egymás nélkül.
Legutóbbi módosítás: 2007.11.26. @ 00:38 :: Kántás Balázs