Mikor sz?nik meg e bels? sötétség – az univerzum –
s mikor gyúl lelkemben napvilág?
Mikor ébredek fel az ébrenlétb?l?
Nem tudhatom. A nap magasan ragyog,
s nem láthatom.
A csillagok ridegen kacsintanak,
s megszámlálhatatlanok.
A szív közönyösen ver,
s nem hallhatom.
Véget ér valaha e színháztalan dráma
– avagy a drámátlan színház -,
hogy hazamehessek végre?
Hol? Hogyan? Mikor?
Ó, élet-szemekkel rám mered? macska,
ki rejt?zik szemed mélységeiben?
?az! ?az!
Akár Józsua, megállítja a napot,
s én felébredek, végre nappal lesz!
Mosolyogj álmodban, lelkem!
Mosolyogj, lelkem… hajnalodik!
EREDETI PORTUGÁL SZÖVEG:
Magnificat
Quando é que passará esta noite interna, o universo,
E eu, a minha alma, terei o meu dia?
Quando é que despertarei de estar acordado?
Não sei. O sol brilha alto,
Impossível de fitar.
As estrelas pestanejam frio,
Impossíveis de contar.
O coração pulsa alheio,
Impossível de escutar.
Quando é que passará este drama sem teatro,
Ou este teatro sem drama,
E recolherei a casa?
Onde? Como? Quando?
Gato que me fitas com olhos de vida, Quem tens lá no fundo?
É Esse! É esse!
Esse mandará como Josué parar o sol e eu acordarei;
E então será dia.
Sorri, dormindo, minha alma!
Sorri, minha alma: será dia!