I.
Az előttem heverő út álmosan piheg.
Padkáján félbetört, hervadó pipacs.
Rozsdája rojtjai: eddigi életem.
Ellobbant lángjain megrebben
elárvult, fakó illata.
A mezőn a távolban
sárgán derengő, tántorgó részeg formák –
talán épp valamelyik kósza érzetből
alakot nyerő feltámadásod
mámorát szívják magukba.
II.
Látod? Magamhoz tartalak.
Beléd fúrom arcomat
/lassan hullámzó hasad/.
Mindent eltüntetett valami
rajtunk átlüktető megértés
– te vagy én –
valamelyikünk:
egy észrevétlen, nem akart átváltozásunk.
Homlokomhoz érintem rovátkolt sejtjeid
/végighúzom ujjaim gerinceden/,
és csak sziluett:
nem remeg meg a táj.
III.
Egy útpadkákon egyensúlyozó
vézna alak kontúrjain időz –
testem bíborán
szárnyra kap a száraz
és én hagynám magam,
de elcsendesülsz.
Elcsendesülök, mint a változás
minden megszelidített örök láz után.
És a csend –
Mint átizzadt paplanok között
A város zaja elől vörös szobába bújva
Hajnalban
Mikor még meglapul a nappal
Egy idegen ágyban
Az éjszakák sorának közepén
IV.
Vonatok járnak:
szedelődzködik az este.
Én még kicsit maradok.
Az elém kucorodó ösvényen
fegyvertelenül, hamvába törten hever
a fel- meg felvöröslő világ.
Titkos anyajegyed domborán
megbotlik az idő.
Anyátlanul, árnyatlan hever.
Egyszerűen.
Pőrén.
Válladon lidércek táncolnak:
hajad glóriáján bukik le a tegnap.
Felizzol még, ahogy leejtelek
és orromba szökik egy füstös pincemély –
Mintha egy mezőn feküdnék
egy elejtett éjjelen
és te a sínek távolán éppen átsuhansz
és szembogarad homorúján
mint egy vonatablak piszkos ablakán
reggelbe mosódik át a táj –
csak rozsdád reked meg szemem fókuszában,
s mögötte avarban gázol tovább az idő –
az egyszervolt pír arcodon.
V.
Minden állomás megigazult nélküled.
Már nem kellesz, hogy megtámaszd
a ledőlni készülő véletleneket.
Csak egy hajnal, mint bármelyik:
némán földbe hanyatló pillanat.
Kihaltál a kőből.
Elhatárolódótt
/és alig hallottam sóhaját/
az ég
és a szemedbe földesült talaj.
VI.
Még elérem a távolsági buszt,
s mikor felszállok, meg sem értik
elmotyogott, tébolyult szavaim:
“Emma nem létezett sosem.”
A sofőr ócska zsebrádiója meg recsegve
talán valamelyik idejétmúlt istenről énekel.
VII.
Hogy ki vagy, ki voltál, nem tudom.
Távolodom. A hajnal elől futok,
míg az autópálya rokkája
varkocsok szőtteseként gördíti lábam elé
a nyughatatlan, tétova holnapot.
És mögöttem késő őszi fagyban,
ahol túlhaladott romantikában egyszer talán
öszekoccannak az út didergő padkái,
egy félbetört, elhamvadt pipacs hever
/hátadra süt a reggeli nap.
elfordultál, mikor nem figyeltem.
maradj – csak kávét hozok neked.
mindjárt visszajövök – /.
VIII.
Vagyok, aki vagyok.
Nincs állandóság,
hit, vagy sorsszerűség
az elhaladó sólisztgyurma-tájban,
csak a torkomba kúszó másnapos íz
valahol az idő küszöbén
egy busz ülésén
hosszú részegség után.
IX.
És te sem voltál. Neved már nem tudom.
Rozsdáid rojtajaiba kuporodik a szürkület.
Nincs már maradás sem
a végnélküliség bágyadt vonalai közt –
a változás az idő küszöbén
fázós kutyaként hever.
X.
Lelobbant lángod
oldalt fekvő alakod ívét írta le
karcosult álmaidban
egy mező felett.
S ahogy a busz ablakán
csíkká fut össze minden eddigi –
csak még egy megunt, elárvult halál.
XI.
Észre sem veszem már, hogy egy szirmod hajamba ragadt.
Kórók boglyáján csak még egy szürke szál.
—
———————————————–
Az éjszakák sorának közepén ciklus versei:
Legutóbbi módosítás: 2007.11.11. @ 09:42 :: Kovács-Cohner Róbert