(titok)
Úgy fájt, mikor jött a titok
messzi tájak szárnysuhogásával.
Előtte sokszor álmodtam.
Még voltak álmaim.
Éjjelente a takaró alá bújva
hallgattam az ablaknak
támaszkodó,
az ablaknak nekifeszülő szelet –
ugye nem érhet el
ugye csak hinnem kell,
hogy létezel és hogy vársz rám valahol –
mert ziháló mellkasomba vág
a téli éjszaka levegője,
s pajzán ábrákat karcol belé.
Ugye nem üres ez az
ijesztő varázslat
ugye megállhat az idő
és ugye te is álmodsz rólam
ugye mindig benned maradhatok
és sosem kell kiszakadnom belőled
és a képzelt nyári rét nem fullad az őszbe –
ugye soha nem kérdezed majd meg,
hogy miért,
ha egyszer elindulok.
Mert csak én álmodlak –
ugye elég hinnem benned,
s álmodni rólad éjszakákon át,
és ugye egy ilyen hosszú-hosszú éjszaka után
majd elfelejtelek –
ugye soha nem hívsz majd,
hisz olyan szép, csendes ez így –
ugye nem is vagy,
és ugye itt maradhatok
a kis faházban,
és ugye ha felnövök,
majd mindent elfelejtek –
ugye nem álmodom már rólad?
Egy éjjel a takaró alá bújva
hallgattam a szelet,
és lestem szobám zugaiban
az árnyak reggelig tartó
meghitt szeretkezését –
és belém hasított a csend.
Úgy fájt, mikor jött a titok
messzi tájak szárnysuhogásával,
nyári réten fekvések illatával –
az ablakon jött be talán –
melynek árnya kint
egy sárga lampion fényében
keresztet vetett a hóra.
/sokáig tart majd, míg újra megtalálom
a fehérségbe rejtett, csendbe felejtett,
tavaszba olvadó vakító keresztet/
Az ablakon jött be talán –
meg nem hallgatott
égbe kiáltott álmok
ragadtak tollába –
némán ült le ágyam szélére.
Csak nézett sárga, csillogó szemével:
hallgatta ziháló lélegzetem,
s tollát a szél sóhajjá borzolta –
apa és anya közben lent aludtak,
s nem sejtették, hogy aznap
útra kelek.
Csend volt
/és micsoda csend/…
Úgy fájt, hogy a te csendeddel hallgatott.
Magányos csillagok krátereinek,
elmúlt tavaszok fájdalmának,
hókristállyá dermedt, soha észre nem vett
apró szépségek,
átvirrasztott neonfényes folyosók,
falak közé zárt vadászösztönök,
fehér templomok,
őszbe forduló japán kertek,
kivágott fák árkának
némaságával –
úgy fájt, hogy a te csendeddel hallgatott.
Úgy fájt ezer éves tollainak mohos illata,
a kinti világ évgyűrűkbe vésett jeleinek,
az elhagyott gyárak,
saját árulásaimnak illata –
úgy fájt mohos tollainak illata.
Talán fel sem ébredtem még,
mikor belémhasított
hosszú utam gömbbe zárt
koncentrikus körökbe vésett
szörnyű jelentése
sárgán világló pupillájából
/talán csak a lampion/,
talán ki sem nyitottam szemem,
hisz megállt az idő,
s már éreztem, hogy gördül majd
/ugyanaz a csend/
ajkaimról a csend,
mikor egyszer rád találok-
számoltam, hogy hányat lüktet
homlokomon az ér,
s minden lüktetésre
örökre megdermedt egy távoli világ.
Tudtam, hogy értem jött,
s csendjével a fehér fény fájdalmával
feszíti fel szemhéjamat.
Értem jött, és ahogy a padláson ránéztem,
szemeiből csak két fehér szirom maradt
párnám huzatán,
tolla fekete árnyakká simult
szobám sarkaiba –
árnyékká repedtek sejtjei,
s már csak csendjét hallgattam,
már csak illatát éreztem,
mikor kinyitottam szemem.
Felálltam, és a régi padlás
ablakához mentem –
az idő miriád éves énekének hangjegyeit láttam
a távolban a jeges földből toronyként meredni –
/fehér gyolcsok villanása
néma futószalagon,
céltalan,
kifakuló utak/
s egy régi világteremtés piros és zöld
fényei szűrődtek szemem sarkába.
Te küldted őt.
A te csended az ő hallgatása.
A hó függönye mögött
az erdőn túl talán a te sápadt arcod látom.
Ha nem indulok,
soha senkit nem árulok el.
De tudom, hogy vársz rám valahol.
Megkereslek.
/rácsos ajtó nyikordul,
s eltűnsz egy neontól vibráló
sarok mögött/
Mellkasomra térképet vések,
hogy ne tévedjek el –
húsom, vérem melegét a szobában hagyom.
Hisz csak erre vársz.
A néma burokra –
fényeddel átitathasd.
A párna alá dugom még régi álmaim –
a vadvirágot, amit anyámnak szedtem volna –
ha elfelejtenélek, csak a stigmára nézek
szívem kráternyi helyén.
Elküldted őt ide.
A hajnal hírnökét mohos toll-ruhában.
Megnyúztam őt.
Álmaimat tekertem nyaka köré.
Most én hordom ingét.
Halkan osonok a lépcsőn,
s a hó függőnye arcomba vág –
az ajtót résnyire nyitva hagyom.
csended visszhangja
szüleim ágya alá kúszik,
s anyám fel sem ébred, ahogy
szemhéjára a huzat egy hópelyhet sodor –
egy fehér virág szirmát
a megálló időben.
s az üres padlásszobában
a falak repedései mögül
egy távoli rét illatával
kajánul, mohón,
nyakát feltáró veszett farkasként
sárga galaxis-tekintettel néz
itthagyott álmaimra,
szélbe veszett fiatalságomra:
a te szemeiddel néz
a padlás párás, sötét ablakára,
torkán a seb beheged,
s lassan álomba merül újra
a titok –
————————————————-
Részletek az Ephata – Álom egy ablak üvegén című kötetből:
Legutóbbi módosítás: 2007.11.27. @ 14:00 :: Kovács-Cohner Róbert