Márton Zsolt : Asszonyállatról álmodom

Nyomtatás

Álom volt

Egy menedékház szürke lépcsőjén ültél

s én guggolva beszéltem egyre csak neked.
Csendben hallgattál, s oly riadtnak tűntél,
azt hiszem, féltél, még meglátnak veled.

Páncél ujjak markolták épített hited,
Te néztél, merev szemmel, asszonyul,
míg a lányt kerestem, a lányt, ki ott piheg
öntudatod malmos morajában, legbelül.

Meséltem a gyémánt idő fájdalmáról,
hogy nem puszta kényből húzza karcait;
Meséltem ősi mesterek jósolt bánatáról
s az emberről, ki vakon vívja harcait.

Ujjam hegyén óvón mutattam porszemet:
,,- Nézd, az Univerzum benne van.”
Zárt markomban, míg vizet hoztam neked,
Te azt súgtad: ,, -Jaj, meglátnak, vége van!”

De nem adtam fel, s kértem: – Jól figyelj!
Lomb között a bogár, most szerelmet ciripel;
MOST kér, mert a holnap, ha nem jön el,
az időből kihulltak szívét, a semmi sebzi fel.

Minek játszani másnak, a világ úgyis dögevő,
csak a néma falak lehetnek erényed szobrai;
Végül, minden elved halmán bársony moha nő,
s úgy süllyed el, mint a holt városok romjai.

S akkor, megmozdult az a régi lány ott legbelül,
csak álltál és álmos, lassú kéjjel levetted ruhád,
már azt se bántad, hogy nem vagyunk egyedül,
aztán fülembe súgtad: ,, – Fogd be végre a szád!”
 

Márton Zsolt

illusztráción: Lao-ce