Hideg téli nap volt. Friss hó borított mindent. Felh?s volt az ég, mégis, mikor a nap kisütött két szürke gomolyag között, vakító fény töltötte be a vidéket, ahogy a sz?z hó visszaverte a gyenge sugarakat.
Mint minden szombat délután, aznap is elindultam szokásos sétámra a folyó felé. Lassan lépdeltem, élveztem az arcomba csapódó lágy szelet, mely egy kis piros színt csalt sápadt arcomra.
A folyópart nem változott. A víz nem fagyott be, még csak apró jégtáblák sem úsztak tükörsima felszínén. Az úton alig volt észrevehet? az a néhány lábnyom, amiket otthagytam. A táj mérhetetlen nyugalmat árasztott. A szemperzsel? napfényben kopasz fák ágaskodtak az ég felé felettem. Hótengerbe gyökereztek, halott leveleik már rég a föld alatt bomladoztak. Fehér minden, sehol senki. Egyedül voltam, de nem bántam.
Az a bizonyos délután is ilyen volt. Pontosan. Amikor találkoztam vele és megváltoztattam az életét. Jártam a fagyos tájat, mint oly sokszor el?tte. A híd felé mentem. El?ször nem vettem észre, majd mikor a híd egyik végéhez értem megláttam. A korláton állt. Bámult a semmibe. Közelebb léptem.
Elég közel értem ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegyem. Arca érzéketlenséget tükrözött, nem árult el semmit. Nem kapaszkodott, nem himbálózott, mint egy dolgában biztos öngyilkos-jelölt; nem tárta szét karjait, mint egy dolgában biztos meghalni akaró.
Mozdulatlanul állt a híd korlátján és nézett le a végtelen menetel? folyóba. És egy pillanatra, egy múló pillanatra, az arca dühöt árult el.
De aztán újra érzéketlenségbe burkolózott.
Nem vett észre. Túlságosan elmélyedt kavargó és zaklatott gondolataiban ahhoz, hogy bármi mást is észrevegyen abból a világból, amit hátra akart hagyni.
– Mit akarsz itt? – kérdeztem.
Hangom nem volt sem ijedt, se döbbent. Választ nemigen akarózott adnia, de nem bántam, hisz szavak nélkül is sejtettem a választ.
De, hogy dolgomban biztos legyek, megkérdeztem még egyszer.
– Mit akarsz itt?
Közelebb mentem néhány lépéssel, hogy halljam a választ.
Válasza egyszer? volt. Fejét lassan felém fordította, szeme az enyémbe fúródott, hosszú haja eltakarta a fél arcát, ahogy a szél borzolta azt.
– Meghalni.
– Így?
Nem kérdeztem miért, bár érdekelt volna, hogy ilyen fiatalon mi vezette a korlát felé.
Kérdésem meglepte, nem erre számított.
– Hogy így? – kérdezte értetlenül.
– Megfulladni. Nem jó dolog megfulladni. Fájdalmas.
Most már végképp nem értett semmit.
– Ráadásul tél van. – folytattam – A víz hideg. Fulladozás közben még fáznál is. Nem kicsit. Utoljára pedig egy vízi hulla nem szép látvány. Felpuffad, büdös. Nem méltó vég egy ilyen fiatal testhez, mint a tied.
– Szóval azt mondod, nem ezt az utat kéne választanom? – szólalt meg egy hosszú hallgatás után.
– Azt.
– Mégis, mit kéne tennem? – mintha egy hétköznapi feladathoz kérne segítséget.
Ezen sokáig elgondolkodtam, így találgatni kezdett.
– Vágjam fel az ereimet?
A fejemet csóváltam.
– Méreg? – megint csóváltam a fejem – Aranylövés? – mondta nevetve – Vessem le magam egy tet?r?l? Netán szúrjam le magam? L?jem f?be magam? Ölessem meg magam?
Úgy tette fel ezeket a kérdéseket, mintha egy festményhez színeket válogatna és t?lem kérne segítséget. Úgy t?nt, akarata végleges, semmi sem segíthet már rajta.
Közben azon gondolkodtam, mi lehet elég szép eszköz a halálhoz? Amiket elsorolt, mind primitív és durva, er?szakos módja a végnek. Jellemz?, az emberek, még ha a halálukról van is szó igénytelenek. Siralmas életük után meg se próbálnak szépen meghalni.
?nem sürgetett. Várt. Végül is, néhány óra már nem számít. ?ráér.
Végre-valahára rátaláltam a tökéletes halálra.
– Liliomok. – mondtam nemes egyszer?séggel.
– Liliomok? – kérdezte elképedve – Azt meg hogyan?
– Egy-két liliom elkábít, egy-kétszáz viszont megöl. – mondtam, mintha megtaláltam volna a tökéletes színt.
– Ez biztos?
– Halálbiztos – nyugtattam meg.
– És honnan szerzünk ennyi liliomot?
– Segítek.
– De miért? Normális ember inkább megakadályozna engem, nehogy még segítene is!
– Ki mondja meg, mi a normális? Pont az lenne a normális, ha nem kényszeríteném rád, ami neked már nem kell.
Szavaim meglepték, olyannyira, hogy leszállt a korlátról.
– Hát, akkor segíts! – mondta.
– Rendben.
Azzal elindultunk, hogy el?készítsük a halált.
– Mi a terved? – érdekl?dött, miközben hosszú ideje némán sétáltunk a folyó partján, ahol eredetileg az életét akarta kioltani.
Ha nem tudtam volna, igazából mire készül, örömét látva úgy t?nne, valami csodálatos dolog fog történni vele. Egészen fellelkesült, ezt sugallta fiatal arca.
– A tervem a következ?. Keresünk egy nagyobb virágüzletet, de legyen inkább több. Fontos, hogy éjszaka legyen, és a virágok még ne nyíljanak ki teljesen. Belopózunk a raktárakba és mindenhonnan elemelünk pár szál liliomot. Nem sokat. Aztán keresünk egy nyugodt, csendes és kisméret? helységet, ahová be tudjuk zsúfolni azt a pár szál virágot, majd bemész és meghalsz.
Elgondolkozott.
– Egyszer? tervnek hangzik. Túlságosan is egyszer?nek – most el?ször némi kétséget, talán bizalmatlanságot láttam a szemében és hallottam a hangjában.
– Már csak az a kérdés, hogy hol találunk megfelel? helységet. – gondolkodtam tovább, nem tör?dve a megjegyzésével.
– Én tudok egy helyet. – mondta.
– Nagyszer?! Hol?
– Van egy romos ház a városon kívül. Évek óta lakatlan. Ott jó lesz. – mondta, mintha ecsetet válogatna.
– Rendben. Sötétedésig még sok id? van hátra. Nézzük meg!
Több se kellett, elindultunk. ?vezetett, én követtem.
Az út hosszú volt, sok emberrel találkoztunk, aggódni kezdtem. Hogy fogjuk átcsempészni a fél városon a több kosárnyi liliomot?
Azzal nyugtattam magam, hogy éjszaka az utcák kihaltak lesznek, és biztonságban véghez tudjuk vinni a tervünket.
– Mi a baj? – kérdezte – Min aggódsz?
– Semmin – hazudtam.
Veszélyes környék volt, romladozó házak körös-körül; a hó, mely máshol ragyogott, itt sáros és letaposott. Üres alkoholos üvegek hevertek mindenhol, a szemetesládák az utcára hányták tartalmukat. A jelz?táblák horpadtak voltak, s?t, valahol egyáltalán semmi sem díszelgett a vastag vasrudakon. Kapualjakban koszos takarók, újságok hevertek leterítve; átható tekintetek követtek minket.
– Itt akarsz meghalni? – kérdeztem undorral.
– Nekem megfelel – mondta egykedv?en.
Végre elértünk ahhoz a bizonyos házhoz. A valaha halvány vörös vakolat háromnegyede hiányzott, egy ép ablaka sem volt, néhol hajdani tüzek lángjai által elszenesedett ablakkeretek bámultak üresen a nyomornegyedre.
– Tényleg itt akarsz meghalni? – kérdeztem újra.
– Mondtam, nekem megfelel – mondta egykedv?en újra.
– Honnan ismered te ezt a házat? – fordultam felé.
?rám nézett. Mosolygott. Furcsa mosoly volt, talán a nagyszül? mosolyog így tudatlan unokájára. Éreztem elpirulok, így inkább elfordultam. A helyzet komikus volt, ha kívülr?l látom, valószín?leg felnevetek.
?indult el els?nek. Belépett az egykor bizonyára gyönyör? vaskapun és a hatalmas faajtón. Minden kopott volt, az id? nem kegyelmezett semminek. Úgy nézett körül, mint egy vándor, ki rég járt otthonában. Láttam rajta, ismeri ezt a házat. A lépcs?ket, a falakat, minden egyes zugot. Itt élt s most visszatért megpihenni.
– A múltjához semmi közöm, én csak segítek neki – mondtam magamnak.
Régóta állhatott üresen ez a ház, s túlélt számos fosztogatást. A bútorok hiányoztak, por lepte a padlót, a falakat, a vakolat omladozott, méretes pókhálók feszültek minden sarokban, üvegszilánkok kisebb-nagyobb darabjai borították a valaha fényesen csillogó parkettát.
Szobáról szobára, elhagyott lakásról elhagyott lakásra jártunk a megfelel? helyet keresve a halálnak.
– Ez túl kicsi… Ez túl nagy, nem lesz elég virág, túl sok az ablak, kiszökne az illat… – mondtam, mintha vásznat válogatnánk.
Úgy t?nt, nincs egy megfelel? hely se az egész házban. Már azon gondolkodtam, hol lehetne még alkalmas helyszín az öngyilkossághoz és gyilkossághoz, mikor az épület legtávolabbi sarkában rábukkantunk egy kétszobás lakásra.
Állapotuk ugyanolyan romos volt, mint az összes többié, kivéve, hogy az egyik szoba ablakait nem törték be, a másikban pedig egy szakadt matrac hevert,
– Tökéletes – suttogta.
– Még alig néztél körül – mondtam.
Nem szólt semmit, nem is figyelt rám. Ujjhegyeit végighúzta a szebb napokat látott falakon. Mélyeket sóhajtott az áporodott leveg?b?l, mintha hegyi leveg?t ízlelne.
Arcára kiült a teljes nyugalom. De csak egy percre, utána olyan gyorsan t?nt el, mint ahogy jött. Percekig csak állt, szemlélte élete utolsó színterét. Forgolódott, körbe-körbejárt, majd megállapodott az ablaknál. Nézte, egyre csak nézte a messzeséget, ismerkedett a gondolattal, hogy holnap már nem látja. Kezdte felfogni, talán megérteni, mit is tesz, miért is teszi.
Rám nézett. Ha jól láttam, könny csillant meg szomorú szemébe. Tekintetét mélyen belefúrta az enyémbe, választ keresve. Nincs szörny?bb látvány egy halott tekintetnél.
– Még mindig segíteni akarsz? – kérdezte nyugodtan.
– Igen, bár nem tudom, miért.
– Akkor menjünk – jelentette ki.
Elindultunk. Visszafele újra láttam a kihalt utcákat, a nyomorgó embereket, a szemetet, a mocskot.
A házban úgy éreztem gyermek vagyok mellette és inkább én szorulok az ? segítségére. Talán tényleg így volt. Mindketten segítettünk egymásnak.
Ám ahogy kiléptünk a nyomornegyed utcájára, újra az-az esetlen ember lett, akit a hídon megláttam. Lehajtott fejjel lépkedtünk a sáros hóban és hosszú ideig egy szó sem esett.
Végül én szakítottam meg ezt a mély hallgatást.
– Nos, mit akarsz tenni utoljára? – kérdeztem.
– Egy jót enni – válaszolta.
– Rendben. Mit ennél? Meghívlak.
– Mindegy.
– Valami finomat.
Betértünk hát az els? vendégl?be és egymással szemben helyet foglaltunk egy félrees? asztalnál. Cigarettával kínáltam és ? elfogadta. Füstbe burkolt arcán láttam, gondolataiba mélyed. Szerettem volna tudni, mi jár most a fejében, de e helyett csak ennyit kérdeztem.
– Kérsz valamit inni?
– Egy kis vörösbort.
– Legyen. Igyunk bort.
Pincér után intettem s rendeltünk. Egy fiatal pincér hozta ki. Egyetemista lehetett. Vajon az egyetem megtanítják az embert élni? Vagy csak egy olyan dolgot adnak az ember kezébe tanulmányai végeztével, amely hozzásegít abban, hogy megfelel? tagja legyünk társadalmunknak? Vajon sejti-e ez a fiú, hogy ez az ember, itt el?ttem haldoklik? Valami megtámadta a lelkét és bele fog halni? Még ma éjjel. Tudja? Nem hiszem. Az emberek vakok, nem látják egymást.
A pincérfiú óvatosan kitöltötte az italt, gyakorlatlan kezeivel, majd szótlanul elment. ?utánanézett, hosszan bámulta a füstfátyol mögül.
– Szerinted látni rajtam, hogy hamarosan meghalok? – kérdezte nyugodt hangon, mintha az id?járásról kezdene beszélni.
– Nem tudom. Az emberek vakok.
Beleborzongtam a kérdésbe. De talán nem is olyan nagy csoda, hogy ugyanarra gondoltunk.
Leégett a cigarettám, rágyújtottam egy másikra.
– Igazad van, az emberek vakok. Vagy direkt szemfed?t viselnek, hogy ne kelljen látniuk.
– Lehet. Arra esetleg gondoltál már, hogy valami esetleg kiégette a szemüket?
– Mi?
– A tapasztalat.
– A tapasztalat?
Már megint furcsán nézett rám.
– Igen. Ez egy ördögi kör. Az ember úgy cselekszik, ahogy azt másoktól látja. És tele van el?ítéletekkel. Az, amit a világból látnak, az a sok gonoszság arra készteti ?ket, hogy mindent gonosznak lássanak. Így azt gondolják, minek segíteni másoknak, hisz úgyis gonosz minden. Gyermekkorunk óta így lettek nevelve, ahogy azel?tt az ? szüleik. A világ maga szüli a gonoszságot és csodálkozik rajta. De senki se születik gonosznak.
– Értem. Van benne valami.
Darabig hallgatott, közben az ? cigarettája is leégett. Kérés nélkül nyújtottam a dobozt, ? pedig szótlanul vett.
– Tudni akarod, miért akarok meghalni? – bukott ki bel?le a kérdés, amely talán találkozásunk pillanatától fogva foglalkoztatta.
– Igen.
– Mert elegem van. Ebb?l az életb?l, ebb?l a világból. Jól mondtad, az emberek többsége gonosz és nincs tekintettel a másikra. Önös érdekeik vezérlik ?ket, nem foglalkoznak semmi mással. A gyengéket eltapossák. Nem hajlandóak elfogadni, ha az ember más. Mert szerintük ?k a tökéletesek.
– Úgy hiszed, minden ember gonosz?
– Régen nem így gondoltam.
– Régen nem ilyen voltál.
– Nem, egyáltalán nem ilyen voltam.
Arcát két kezébe temette. Nem sírt, csak el akarta rejteni el?lem. Megsajnáltam, bár nem tudtam, mi is történt vele valójában. Azt hiszem, ezt a történetet a sírba viszi.
Maga elé bámult, ütemesen szívta és fújta a füstöt. De most nem ett?l lett ködös a szeme.
– Elvesztettem mindenkit. Szép lassan mindenki elhagyott így, vagy úgy. Egyedül maradtam.
– De hiszen olyan fiatal vagy! – vágtam közbe.
– Ha jól látom, hasonlóak vagyunk. – nézett rám hidegen.
Nem tudtam erre mit felelni. Valóban én se vagyok boldog. Hasonlóak vagyunk. Túl fiatalok és túl szomorúak. Ennek nem szabadna így lennie! Változtatnom kell, mert csak én vagyok rá képes. Lényegében kapcsolatunk csak ennyi: én segítek neki meghalni, ? pedig cserébe segít nekem élni.
– És szerinted helyesen cselekszel? Ez a megoldás? Itt hagyni mindent? Nem gondolod, hogy ez gyávaság?
Tekintetével megbabonázott. Mintha nem is az ? szeme lenne, hanem egy id?s és fájdalmas tapasztalatokkal teli szempár kutatna az enyémben.
– Gyávaság elmenni onnan, ahol rossz? – kérdezte.
– Nem. De nem így.
Arca, mint ahogy el?bb a szeme, éveket öregedett egyetlen perc alatt.
– Tudod, – folytatta – néha csendességre vágyom. Hogy ne halljam az üvöltözést, a kiabálást. Itt bent. Néha jól esik elbújni minden el?l. Összehúzni magam és várni, hogy elmúljon a fájdalom. Van úgy, hogy napokig el? sem jövök. Mint egy riadt vad. Fél el?bújni a rejtekhelyér?l, nehogy újra megsebezzék.
Halvány, gúnyos mosoly bujkált szája sarkában. A pincér visszatért, hogy felvegye a rendelést, ezzel félbeszakítva a beszélgetést. Többet sohase láttam ilyennek. Ilyen fájdalmasnak.
– Mi legyen az utolsó vacsorád… miel?tt elmész? – tettem hozzá a pincér miatt.
– Utolsó vacsora? Nem fogom én megváltani a világot soha. Jó lesz valami egyszer? – mondta.
Miután a pincér távozott és elvitte az étlapokat, ? rögtön a tárgyra tért.
– Szóval, mi a terved?
– Ha végeztünk már koromsötét lesz. Tíz órakor indulunk. Végigjárjuk a város üzleteit. Betörünk és elvisszük a virágokat.
– De ha mindenhonnan csak pár szálat viszünk el, nem lesz elég üzlet.
– Igaz. – cigarettára gyújtottam és nagyot szívtam bel?le – Akkor elvisszük mindet – határoztam el -, de sietnünk kell. Egyszerre csak legfeljebb harminc virágot tudunk a nyomorházhoz vinni
– Jó. És kérlek, ne hívd nyomorháznak azt a helyet.
Farkasszemet néztünk egymással, komoly tekintettel utasított rendre. Én csak mosolyogtam, de ? nem vette magára.
Kihozták az ételt. Egyszer? vacsora volt, semmi sem mutatta, hogy holnap már csak egyikünk látja újra a napot.
Néhány percig némán kóstolgattuk az ételt. Olykor kortyoltunk egyet a mézédes borból és elmerültünk a gondolatainkban.
– Mihez kezdesz majd az életeddel? – kérdezte cseverészve.
Villám hegyével csak kotortam a tányéromban, nem néztem rá.
– Nem tudom – böktem ki végül, mintha a fogamat húznák.
Mosolyogva nézett rám; neki már nem kell ezzel tör?dnie.
– Valami terved csak van? – kíváncsiskodott tovább.
– Talán túl sok is. Te mi akartál lenni?
– Orvos, azt hiszem. De úgyse sikerült volna.
– Honnan tudod?
– Csak tudom. És kész.
A vacsora végeztével fizettem és elmentünk. Lassan közeledett az id?. Tíz órakor ott álltunk az els? üzlet el?tt. Csend borult a városra, egy lélek se kószált ilyen fagyos id?ben.
– Biztos, hogy télen akarsz meghalni? Kemény a föld, nehéz lesz sírt ásni – vetettem fel a hidegt?l vacogva.
– Az már nem az én gondom.
Gyorsan haladtunk, üzletr?l-üzletre jártunk és gy?jtöttük a szebbnél-szebb liliomokat. Meglep?, hogy télen is mennyi virág van! Néha, ha elég virág összegy?lt, tettünk egy rövidke kiruccanást a nyomorházhoz. A matracot átvittük a kisebb szobába és leraktuk középre. Ráterítettünk egy hófehér leped?t, ami csak úgy szikrázott a dohos szobában.
A liliomok egyre csak gy?ltek és gy?ltek, lassan belépni is alig lehetett. Már mindketten éreztük a bódító illatot, és minél többször jártunk ott, annál bágyadtabbak lettünk.
A hó esni kezdett. Újabb fehér lepel fedte le a várost. A fák hatalmas, fehér szobroknak t?ntek a hold fényében. A víz csillogott a hajszálvékony jégtakarótól. Lábnyomaink hamarosan elt?ntek a pihék alatt.
A nagy hóesésben nem esett szó köztünk. Lopva mertem csak ránézni, néha elkaptam a pillantását. Ballagtunk egymás mellett, kezeinkben egy halom liliom és meneteltünk a vég felé.
Aztán eljött az id?, melyt?l egyszerre féltem és izgalomba jöttem, összegy?lt az összes liliom. Gondosan bezártuk az ajtót, ne szökjön ki az illat és a virágok nyugodtan nyíljanak ki a halál illatát lélegezve ki magukból.
A másik szoba sokkal nagyobb volt. Ott telepedtünk le és cigarettát szívtunk. Bámultuk a csillagos eget, a holdat és közben halkan beszélgettünk.
Nem tudom, mi történt vele, hogy így megunt az életét. Napról napra elveszett bel?le valami, valami csodálatos. Örökre elvesztette, helyére pedig az üresség fészkelte be magát és emésztette fel.
Mi marad utána? Gyönyör? lénye hagy-e nyomot ezen a mocskos világon?
– Itt az id?. – suttogta, mégis, mintha ágyú dörrent volna a fülem mellett – Most meghalok – mondta, mintha elmenne tökéletes keretet venni az elkészült festményhez.
– Rendben.
Felálltunk. Lassan az ajtóhoz mentünk. Egy pillanatra megállt, talán tétovázott egy keveset. Egy utolsó pillantást vetett rám, halványan, felszabadultan mosolygott és belépett a szobába. A zár halkan kattant, a hátam nesztelenül d?lt az ajtónak. A lábam gyönge volt, megtartani se bírt, kicsúszott. Ott kuporogtam az ajtó tövében és hallgattam, ahogy lefekszik. Hallani akartam a lélegzetét és néha úgy t?nt, a fülembe suttog.
Az id?érzékem elhagyott. A cip?mre meredtem és vártam. Egy óra, egy perc, vagy talán azonnal, amint bement, megszólalt.
– Köszönöm.
Ez volt az utolsó szó, amelyet belelehelt ebbe a világba.
Abbamaradt minden. Hangja némán csengett a poros leveg?ben. Nem hallottam már semmit. A némaság és sötétség puhán ráomlott a fejemre és öntudatlan álmot zúdított rá. Fejem kavargott, rémiszt? álmomra nem emlékszem.
Reggel, mikor a hajnal els? sugaraira felébredtem és meghallottam a madarak vidám énekét, már halott volt.
Legutóbbi módosítás: 2007.11.09. @ 07:59 :: Nagy Rita
