Naponta vétkezem,
amikor létezésedbe elmerülve
a hideg csend rakódik rám,
lelked ölelése melegít csupán,
s magamba szívom
hajadnak sosem érzett illatát.
Homlokod mélyedéseibe feledkezve,
egy üvegdarabon át, engem
szótlanság ural.
Te a világ gondjaira figyelsz
elmélyülten,
bőrödbe mártott ujjakkal.
Az óramutatók haladnak
észrevétlen…
nem is érzem, miközben
bolyong tekintetem arcéleden.
Ezernyi gondolat rohan velem,
roskadó múlt, fázós jelen –
Önmagamtól kérdezem,
eljön-e majd a nap,
amikor ráncosodó kezemet
a tiéden megpihentethetem?
Legutóbbi módosítás: 2007.11.09. @ 09:29 :: Ruder Jana
