Barnabás
A szán letért az útról. A ló patái egyre mélyebben süppedtek a hóba. Az állat er?sen küszködött, hátáról csurgott a veríték, de alig húszlépésnyire az úttól megtorpant, lábai már csaknem szügyig mélyedtek a jeges, fehér tömegbe.
Az éjjel hóvihar tombolt, óriási, homályos förgeteg, amilyet hosszú ideje nem láttak a környék lakói. Most mindent vastagon borított a hó. A fákról ugyan lesöpörte a szél a fényes takarót, de a földön mindenütt fehér torlaszok magasodtak. Néhol csak térdig süllyedt az ember a marasztaló porhóba, máshol, ha nem vigyázott, nyakig merülhetett el benne.
A favágó morogva szállt le a bakról. Felkapta a fejszéjét, er?sen megmarkolta, majd elindult a fák között abba az irányba, ahol most újra felcsapott a kutyák csaholása. Csizmái egészen elt?ntek a hóban, ahogy fától fáig tört magának utat, el?vigyázatosságból maga el?tt tartva a fejszéjét. Kopói talán csak egy csapdába esett nyulat, vagy halódó ?zet találtak, de az is könnyen lehet, hogy valami vadállattal akadtak össze, netalán egy sebesült vadkannal, vagy kiéhezett farkassal, amely mindannyiuk számára komoly fenyegetést jelenthetett.
Éppen százlépésnyire hagyta maga mögött a szánt – könny? volt megszámolnia, hiszen minden mozdulata lassú és körültekint? munkájába került a vastag hóban -, amikor megpillantotta kutyákat. Hangos ugatással kaparták a havat egy kid?lt bükkfa tövében, egészen közel a gyökerekhez. A favágó óvatosan közeledett, ám a fejszéjét valamivel lejjebb engedte. Nyilván valami apró jószág lapult a kid?lt fa tövében, nem volt már ok az aggodalomra.
– Ide hozzám! – hívta harsány szóval a kutyákat.
Bosszankodott. Kár volt idáig eljönnie a semmiért. A csizmája megtelt hóval, ez mostanra már olvadozott, a lába alaposan kih?lt s egész testében borzongani kezdett. A kutyák sehogyan sem hallgattak a szavára, mire ? türelmetlenül feléjük lendítette a fejszéjét. Az állatok akkor hátrébb húzódtak, s engedték, hogy gazdájuk bepillantson a kid?lt fa gyökerei közé.
A favágó mozdulatlanná dermedt meglepetésében. A bükk gyökereinél, a mély hóban egy ember feküdt. Egészen össze volt gömbölyödve, bebugyolálva valami vastag, sötétszürke köpenybe, ami teljesen eltakarta az arcát. A favágó csupán a kezét látta, a fehér ujjakat, amelyek görcsösen kapaszkodtak a köpeny sarkába.
Nem ez lett volna az els? alkalom, hogy halálra fagyott embert talál az erd?ben. Ezt a vidéket itt, a határ közelében kevesen ismerték. A rengeteg messzi északra nyúlt, fel a hegyekbe, járható útja alig akadt, ilyenkor télen pedig lejöttek szirtekr?l az éhez? farkasok, néha egészen a falvakig, s ha nem akadt juh vagy kecske, akkor bizony elvitték a kicsiny gyermekeket is. Az évnek ebben a szakában pedig különösen szeszélyes volt az id?járás. A feny?k sötétje a tapasztalatlan utazók el?l eltakarta a gomolygó hófelh?ket, míg egyszer észre nem vették, hogy utolérte ?ket a vihar. Ám akkor már kés? volt, nem menekülhettek, s ha nem leltek valami barlangot, hogy ott húzzák meg magukat, szinte bizonyos, hogy nem érték meg a másnapot.
A favágó letette a fejszéjét. A súlyos szerszám feje egészen belesüppedt a hóba. Nem volt más hátra, meg kellett tennie a kötelességét. A fehér sír talán megóvta volna egy ideig a szerencsétlenül járt embert, de most, hogy a kutyák így feltúrták a havat körülötte, a farkasok hamar rálelnének. Tudta, a föld most egészen fagyott, az ásás tehát nagy munka lesz.
Letérdelt s óvatosan lehúzta köpenyt az idegen arcáról. Egy fiú volt. Hosszú sötétsz?ke hajú, keskeny arcú, talán a húszas évei elején járhatott. Az ajka egészen elkékült a hidegt?l. A favágó mélyet sóhajtott, azután a vállai alatt óvatosan megemelve elkezdte kihúzni a fiút a hóból. Azonban amint megérintette, érezte, hogy az idegent még nem érte utol a fagyhalál dermedtsége, a teste még meleg volt, s amikor maga mellé fektette a hóba, a fiú megmoccant, s motyogott valamit álmában.
Száz keserves lépés vissza a szánig, a süpped?s hóban. A favágó széles vállú, tagbaszakadt ember volt, könnyedén haladhatott volna az övébe akasztott fejszével, karjában a fiúval. A súlytöbblet miatt azonban most mélyebben süllyedt a hóba, mint idefelé s mire elért a lovához, már patakokban folyt róla a veríték. Akkor felfektette a fiút a szán hátuljába, bebugyolálta a pokrócokkal. A két kutya barátságosan odahúzódott az idegen mellé, a favágó pedig cserdített egyet az ostorával s elindultak hazafelé.
Fenn a hegyekben, magas feny?erd?k árnyán volt a favágó háza. Az épületb?l, melyet az utolsó szegletéig feny?b?l emeltek s az alapok közelében fekete szurokkal mázoltak be, éppen olyan zord szigor áradt, mint a gazdájából. Robusztus falak, aprócska ablakok, amelyek semmit sem mutattak a külvilágnak a ház belsejéb?l.
Egyébként is zárt ajtókra talált az, aki a favágó otthonához merészkedett, noha egykor szinte minden nap jártak ide az emberek a faluból. Fát vásároltak meg mindenféle kisebb-nagyobb faárut, amit a favágó készített, merthogy ehhez is értett: faszerszámok, sámlik, játékok kerültek ki a kezei alól. Most azonban még a galambdúc is darabokra törve hevert a ház el?tt, csupán néhány csonkja meredt el? feketén a hóból.
Amikor a favágó hazaérkezett, a neje nem szaladt elébe, tudta, a férje el?bb leszerszámozza a lovat, enni ad a kutyáknak, netán még t?zifát is aprít, s csak azután jön be házba. Ez alkalommal azonban nem így történt. Alighogy a szán besiklott a ház elé s megállt a galambdúc maradványainál, a férfi máris az ajtóhoz rohant. A karjában ott volt a fiú.
Az asszony falfehér lett mikor meglátta ?ket, azután sarkon fordult s a leányát sietve beküldte a szobájába. A gyermek szót fogadott, bár a szíve vadul kezdett kalapálni. A széles, vasalt ajtó titoktartón rejtette el el?le az érkez?ket, de ? máris bajt sejtett s hogy elfojtsa feltörni vágyó érzelmeit, az ajkába harapott. Leült a szobájában, folytatta kosárfonást, de id?r?l id?re abbahagyta, remélve, hogy elkaphat pár szót szülei beszélgetéséb?l.
Fiatal volt még, csaknem hogy gyermek, de a gyakori nélkülözés koraéretté tette s bár egészen vékony és gyönge volt, a haja éppoly sötét, mint az apjáé, tekintetében pedig ugyanaz a zord eltökéltség tükröz?dött.
Közelebb hajolt az ajtóhoz, de szülei olyan halkan beszéltek, hogy a lány nem értette a szavaikat. Azt azonban hallotta, hogy tesznek-vesznek a konyhában, fát dobnak a t?zre s kinyitják a vendégszoba ajtaját. A lány el sem tudta képzelni, mi történhetett. Végül, mikor már egy órája üldögélt a szobájában, id?nként kosarat fonva, máskor csak magában t?n?dve, édesanyja nyitotta rá az ajtót.
– F?zz levest! – utasította kissé rekedt hangon. – Tégy bele húst is egy keveset! A kamrában találsz még.
A lány bólintott, bár nem egészen értette a kérést. Anyja kiment, hogy segítsen a férjének ellátni az állatokat, addig ? nekiláthatott a f?zésnek. El?z? napról maradt még egy kevés kih?lt puliszka, száraz kenyér, füstölt hús, levest meg amúgy sem ettek minden nap. A lány egy ideig eltöprengett ezen, ám azután mégis mindent összekészített s felrakta a t?zre a fazekat. Akkor pedig leült, s gyanakodva körbenézett a konyhában. Észrevette, hogy a vendégszoba ajtaja résnyire nyitva maradt.
Odament, azzal a határozott szándékkal, hogy becsukja, ám végül a kíváncsiság rávitte, hogy benézzen s onnantól kezdve nem tudott moccanni az ajtóból. Az ágyban egy fiú feküdt, éppolyan sápadt, akár az ágynem?, kusza sötétsz?ke haja szétterült a párnán. A lány most már nem tudta megállni, hogy oda ne menjen hozzá. Sejtette már azt is, mi történt. Az el?z? esti vihar emléke még most is ott dübörgött emlékezete peremén.
Odahúzott egy széket az ágyhoz s szégyenl?sen figyelni kezdte a fiút. Az halkan és egyenletesen lélegzett, de meg sem moccant. A lány r?zsét dobott a t?zre, reménykedve, hogy az otthonos szoba melege majd életre kelti az idegent.
Visszaült a székre s tovább nézte a fiút. Kora ?sz óta nem járt lenn a faluban, azóta nem látott embereket a szülein kívül. Ennek ellenére biztos volt abban, hogy ez az idegen nem a faluból jött. Sz?ke volt. Amennyire a favágó lánya emlékezett, még sohasem találkozott ilyen világos hajú emberrel, mert az erdei népek mind egészen feketék voltak s még a pusztaiak is legfeljebb csak fakóbarnák. Csupán messze északon, a határon túl él?k voltak sz?kék, ?k azonban csak ritkán bukkantak fel ezen a vidéken. A lány megpróbálta kitalálni, hogy ki lehet a fiú, de nem lelt válaszra. Ha utazó vagy keresked?, akkor miért volt egyedül, ha pedig nem, akkor miért jött el ilyen messzire a hazájából?
Annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy amikor a fiú végül megmoccant, egészen összerezzent meglepetésében. Az idegen motyogott valamit álmában, amit a lány nem értett, de úgy t?nt neki, hogy valami furcsa, ismeretlen nyelvet használ. Biztos volt benne, hogy mélyen alszik, ám miel?tt felállhatott volna, hogy visszatérjen a konyhába, a fiú kinyitotta a szemét, s bágyadt tekintetét egyenesen ráfüggesztette.
Egészen különös szemei voltak. Szürkészöldek.
A lány szégyenl?sen lesütötte a szemét, azt várta, hogy a fiú megszólal, ám ? néma maradt, bár a tekintetét egy pillanatra sem vette le a favágó gyermekér?l.
– Hogy érzed magad? – törte meg végül a leány a csendet.
A fiú nem válaszolt, csak mélyet sóhajtott s ismét lehunyta a szemét. A leány nem mert többet szólni, csak figyelte tovább az idegent s amikor úgy gondolta, hogy az ismét elaludt, akkor csendben visszalopózott a konyhába, a t?zhelyhez. A fazékban a leves éppen akkor kezdett el forrni, ? pedig serényen kapott a fakanál, s a só után. A szíve még most is úgy zakatolt, mint a marokba fogott madáré, de immár nem a rémülett?l. Dalolni kezdett.
Nem sokkal kés?bb egy tál g?zölg? levessel a karjában benyitott a vendégszobába. A fiú pedig ébren volt. Az ágyon ült, hátát a párnáinak támasztva, a térdét felhúzta s átkulcsolta a karjaival.
– Te énekeltél? – kérdezte, miel?tt a lány megszólalhatott volna. A hangja egészen mély és komoly volt, a kiejtésében viszont volt valami különös.
A leány csak bólintott, majd odavitte a levest a fiúnak s leült az ágy mellé a székre.
– Emlékszel arra, ami történt? – kérdezte halkan.
Az idegen az ölébe fogta a tányért, de nem látott hozzá, csak a lányt nézte elgondolkozva.
– Hóvihar volt – felelte végül t?n?dve – s eltévesztettem az utat az erd?n át.
– Apám, a favágó hozott ide – magyarázta a lány – gondolom, a kutyái találtak rád.
– Köszönöm – a fiú csak ennyit felelt s óvatosan belekanalazott a levesbe.
A lány dobott néhány fahasábot a t?zre. A szoba már egészen átmelegedett, de a lány tartott attól, hogy az idegenre még mindig nyomasztóan nehezedik a fagyos éjszaka emléke s úgy hitte, a t?z majd megnyugtatja. Egy darabig megint hallgattak. A lány azonban annyira boldog volt, hogy végre beszélhet valakivel a családján kívül, hogy akaratlanul is tovább kérdezett.
– Mi a neved?
A fiú letette a kanalat s elgondolkozva pillantott ápolójára.
– Hívj csak Barnabásnak… – mondta rövid hallgatás után, de akkor már nem nézett a lányra.
– Barnabás? Szóval ez a neved?
A fiú nem felelt, csak a semmibe réved? tekintettel bámult a tányérjába. A lány figyelte ?t a szeme sarkából, azután azt kérdezte:
– Nem ez az igazi neved, ugye?
A fiú meglepetten nézett fel rá. Végül lassan bólintott.
A favágó lánya már régóta tudta, hogy azokat az embereket, akik még nem tudták lezárni magukban a múltat, nem szabad faggatni. Türelmesen kell várni addig, míg maguktól fel nem tárják a szívüket. Jó darabig hallgattak megint.
Végül újból a lány törte meg a csendet. Nem tett fel több kérdést a fiúnak, helyette inkább a házról mesélt, az erd?r?l, a madarakról. Sohasem volt szokása az effajta fecsegés, mindig csak akkor és annyit szólt, amennyit elvártak t?le. Talán most sem kellett volna ennyit beszélnie, de a váratlan társaság egészen megmelengette a szívét, s mivel Barnabás szívesebben hallgatott, hát ? kezdett mesélni s örült, mert érezte, hogy a fiú minden szavát megjegyzi.
Így talált rájuk a favágó felesége. A konyhából jött, bosszankodva, amiért a lány elfelejtette lehúzni a maradék levest a t?zr?l, s az sisteregve kifutott. Amikor azonban meglátta ?ket, elmosolyodott s megengedte a lánynak, hogy azontúl ? gondoskodjon Barnabásról.
Mert azzal, hogy a favágó kimentette a hó fogságából, még nem menekült meg a fiú. Még aznap este felment a láza s bár a tudata tiszta maradt, a lány megtiltotta neki, hogy felkeljen. Hallott már ilyesmir?l eleget. Az ember csak gy?zködi magát, hogy lábra bír állni s dolgozik, egy darabig viseli is a sorsát, ám végül mégiscsak meghal, leroskad a munkája mellé s többé senki sem segíthet rajta. A faluban így halt meg az asztalos, három éve már, pedig nem volt nagyobb baja, csak megh?lt a hideg hajnali munkában, nem kúráltatta magát, aztán egyszer holtan találták a vörös feny?deszkák között a forgácsban fekve.
Barnabás már aznap este el akart menni. Nem szeretett volna továbbra is a háziak terhére lenni. Azonban nem engedték el.
Végül három napig kellett ágyban maradnia. A favágó lánya annyi id?t töltött mellette, amennyit csak tudott. Olykor még hajnalban is ott üldögélt az ágy fejénél s gondterhelten nézte a lázálmok közt hánykolódó fiút. Máskor a félkész kosarakat vitte be a vendégszobába, felsorakoztatta ?ket a padlón, mintha valami kirakodóvásárt készülne tartani s úgy dolgozott.
Barnabás különben kellemes társaságnak mutatkozott. A betegség korántsem viselte meg annyira, mint amennyire a leány aggódott érte. Bár máskor sápadt arcán most lázrózsák virítottak, nem veszítette el az életkedvét, csak a tekintete volt bágyadt kissé, ahogyan a beteg embereké általában.
A favágó lánya azt remélte, hogy az alatt a hosszú id? alatt, amit együtt töltenek, sok mindent megtudhat majd fiúról, de ahogyan els? beszélgetésük alkalmával, Barnabás kés?bb sem válaszolt minden kérdésére. A lány ezért sohasem tett szemrehányásokat, inkább ? maga kért elnézést, ha valami olyasmi iránt érdekl?dött, amir?l a fiú nem szívesen beszélt. Arról azonban már az els? este megbizonyosodott, hogy Barnabás valóban északról érkezett. A határon túlról. Szokatlan kiejtése egyértelm?vé tette ezt s amikor a lány rákérdezett, ? maga sem tagadta le származását. Arról azonban, hogy miért hagyta el a hazáját nem mondott semmit.
Helyette inkább a lány beszélt. Egyszer, a második napon, a fiú megkérdezte t?le, hogy segíthet-e neki a kosárfonásban. Bosszantotta a folytonos tétlenség. A lány akkor elmagyarázta neki, hogyan kell hajlítani a vessz?ket, miként kell ?ket egymás alatt átbújtatni szabályos rendben, körbe-körbe, egészen addig, amíg az ember el nem éri a kívánt méretet. Végül pedig csak nevetett s azt mondta, a férfiak keze túlságosan durva a kosárfonáshoz s különben sem adná oda neki azt, amibe egyszer már belefogott. Barnabás azonban látta, hogy a lány kezét már kisebezték a vessz?k érdes végei.
Néha hosszasan hallgattak, csupán a készül? kosár ágai-bogai rezzentek meg olykor. A harmadik napon azután, amikor Barnabás már egészen jól volt s a favágó lánya alig tudta az ágyban tartani, Bibliát olvastak. Noha nem mondta ki, a lányt meglepte, hogy a fiú ismeri a bet?ket. Azokban az id?kben alig akadt ember, aki értett a könyvekhez. A favágó leánya is csupán a véletlennek köszönte, hogy jártasságot szerzett ebben a tudományban. Évekkel azel?tt, amikor még gyakran jártak lenn a faluban, a település id?s lelkésze felfigyelt a lány szépen cseng? hangjára, ahogyan fejb?l szavalta valamennyi imádságot. A papnak valami módon sikerült meggy?znie a favágót, hogy a lány a többi falubeli gyerekkel együtt eljárhasson a kápolnába az imaórákra, ahol a fiatalok a Bibliával tanulták meg az olvasás és a bet?vetés m?vészetét. A leány mindig szívesen emlékezett vissza azokra az id?kre, amikor a duruzsoló kályhához húzódva, átszellemülve hallgatta az id?s lelkipásztor felolvasásait. Barnabást hallgatva ismét felidéz?dtek benne azok a csendes délutánok.
A fiú folyékonyan, kifejez?en olvasott, megadva a kell? pátoszt a vallásos szövegnek. Annak ellenére, hogy nem az anyanyelvét használta, egyszer sem torpant meg a sorok között, s a favágó lánya szívesen hallgatta, mert olyan szép, mély hangja volt, mint a kántornak lenn a faluban, akinek éneke mindig olyan gyönyör?sséggel töltötte el.
Így múlt el a harmadik nap azután, hogy Barnabás a favágó házába érkezett.
Végül a negyedik reggelen, amikor leány a konyhában reggelizett a szüleivel s közben azzal foglalatoskodott, hogy a legjobb falatokat mentse meg a fiú számára, kinyílt a vendégszoba ajtaja.
Barnabás lépett be a konyhába. Most azokat a ruhákat viselte, amelyben a favágó hazahozta, az elny?tt szürke köpenyt átvetette a vállán, sz?ke haját pedig szorosan összefogta a tarkóján. A szemei immár tisztán csillogtak, arca éppolyan komoly és szenvtelen volt, mint addig. El?ször köszöntötte az anyát és a leányt, fejét egy egészen picit meghajtva feléjük, azután a favágóhoz fordult s így szólt:
– Az adósává tett. Ugyanakkor, bár borzasztóan röstellem, nincsen semmim, amit viszonzásul adhatnék, még csak egy lyukas garasom sem. Így aztán, azt hiszem, akkor cselekszem a leghelyesebben, ha búcsút mondok e háznak, s nem terhelem tovább az itt él?ket. Mert tudom jól, hogy ilyen id?ben még három embernek is nehéz megtalálni a betev?t, a negyedik már csak fölösleges kolonc. A tél pedig még hosszú és kegyetlen.
A favágó hallgatott, s?r? szemöldöke árnyékából fürkészte a fiút. A tekintete olyan szigorú volt, hogy Barnabás akaratlanul is lesütötte a szemét.
– Hová akarsz menni? – morogta végül kedvtelenül. Most már nem nézett a fiúra, el?kotorta a pipáját, s elkezdte megtömni.
Barnabás nem válaszolt azonnal, tartott egy rövid szünetet, mintha t?n?dne, jóllehet, csupán arra várt, hogy a favágó megint rávillantsa fekete szemeit.
– Délre akarok menni – felelte aztán – ki a hegyekb?l, le a végtelen alföldekre. Úgy hírlik, azon a vidéken akadnak nagyobb városok, olyanok, amelyeket fal vesz körül, s bennük mindig elkél a munkás kéz. Talán akadna mester, aki felfogadna, s kitanulhatnék valamit…
– Szóval nincs hová menned – szakította félbe a favágó, szinte már félvállról, kövér füstpamacsokat eregetve a gerendák felé. Homlokára azonban mély ráncokat szántott a gond s hosszan, töprengve nézett maga elé.
Barnabás pedig csak állt el?tte, tisztelettudó komolyságban, mert tudta, hogy a favágó mindennek ura ebben a házban s ? akkor még, nem kívánt dacolni ezzel a hatalommal. Nagy sokára aztán az erd? bozontos pásztora abbahagyta a pöfékelést, sóhajtott, akár a fújtató, s azt mondta:
– Helyesen beszéltél, fiam. A tél ebben az esztend?ben talán még keményebb is, mint máskor s az erd?n él? ember nehezen leli meg a betev?jét ebben a dermedt rengetegben. Én azonban azt tartom, hogy amint a hegyek eltartanak három árva lelket, éppúgy négyet is készséggel ellátnak. F?ként, ha a negyedik mindent megtesz azért, hogy a tavasz reményben s ne kétségbeesésben találja ?ket.
A favágó elhallgatott s mintha ezzel mindent elrendezett volna, nyugodtan pöfékelt tovább.
Barnabás tehát a favágó szíves engedélyével a házban maradhatott, addig legalábbis, amíg a hó meg nem olvad s új id?k nem köszöntenek a vidékre.
Bár az erd? változatlanul rideg és mozdulatlan volt, a hétköznapokban valami mégis megváltozott. A favágó minden reggel kiment a szánnal az erd?re, ha különösebb céllal nem is, hát azért, hogy nézegesse azokat a szép ölfákat, amiket neki növesztett az erd? s hallgassa a soványka madárhangokat, amik a zúzos ágakról ereszkednek alá. A kutyákat ilyenkor mindig magával vitte, azok voltak az ? védelmez?i, csakúgy, mint jókora fejszéje, amelyt?l sohasem vált meg, ha elhagyta a házat. Alkalomadtán vágott némi fát, hozott haza egy kevés gyújtóst, de legtöbbször úgy tért haza, ahogyan útnak eredt: üres szánnal. Igaz, visszatértekor, ha palástolta is, már lényegesen jobb hangulatban volt, mint távoztakor. Akár egy földesúr, úgy mérte fel mindennap birtokát, oldalán leghívebb szolgáival, a kutyákkal.
Barnabás ajánlkozott volna vele menni, hogy ha másban nem, legalább az erd?kerülésben segítségére legyen, de a favágó ebbe nem egyezett bele. A fiú gyanította ugyan, hogy az erd? mogorva ura nem ?t akarja megkímélni a tél hidegét?l, sokkal inkább a saját birtokát félti t?le, nehogy már a puszta tekintetével megszentségtelenítse azt, amit a favágó legnagyobb kincsének tartott, az erd?t. Barnabásnak tehát a ház körül kellett segédkeznie. ?látta el a lovat meg a kutyákat, a favágó lánya egyedül a kecskefejést tartotta meg magának, mintha az valami kiváltságos feladat lenne, amit csak ? végezhet.
Hamarosan kiderült, hogy a fiú nagyon jól ért az állatokhoz. A kutyák mindjárt felszöktek, ha meglátták s a kezeit nyalták üdvözlésképpen. A favágó meg csak vakarta a tarkóját er?sen, nem tudta elképzelni, hogyan lehetséges, hogy a két eb, akikt?l mindenki rettegett, ha csak a hangjukat hallotta, hogyan válhat ilyen jámborrá a fiú keze alatt. A ló is egészen megjuhászodott, nem rugdosott-kapálózott unalmában az istállóban, hanem olyan jámboran nézett kifelé a jászol mell?l, mintha egyéb dolga sem lenne, mint nagyokat pislogni a fekete szemeivel.
A favágó leánya is észrevette ezt a változást s annyira kíváncsi lett, hogy egy alkalommal elrejt?zött az istálló padlásán a széna közt s onnan a gerenda résein át megleste, hogyan eteti Barnabás az állatokat. S mit látott? A fiú úgy beszélgetett a lóval meg a kutyákkal, mintha az édestestvérei lettek volna, azok pedig még feleltek is a szavára, vakkantással, farkcsóválással, vagy éppen nyerítéssel. A favágó leánya pedig nemhogy nevetett volna ezen, komolyan vette s legközelebb maga is beszélni kezdett a kecskéhez s úgy t?nt, mintha az hallgatna is a szavára. A lánynak azontúl egyik legkedvesebb szórakozása lett a kecskefejés. Utána pedig úgy sürgött-forgott a konyhában, hogy az édesanyja nem gy?zte csodálni.
Azel?tt csak ímmel-ámmal látott a f?zéshez, kicsit ügyetlen is volt, most meg figyelte anyja minden mozdulatát, hogy ellesse fortélyait. Reggelente, miután a favágó szánja elt?nt az erd? fekete fái között, arról faggatta Barnabást, mit enne szívesen ebédre. A fiú eleinte csak félszegen válaszolgatott ezekre a kérdésekre. A favágó lánya akkor megkérdezte, miféléket evett, miel?tt hozzájuk került. Barnabás erre azonban már nem felelt s sokáig hallgattak utána.
A legszebbek mégis az esték voltak. Az éjszaka már felfalta körülöttük az erd?t, csupán a ház maradt egymaga, amely úgy álldogált ott, mint valami fényl? sziget a nagy feketeség közepén. Alaposan megrakták a tüzet, mert ismét keményen fagyott s a szél úgy süvített a gerendák között, mint valami menekül? b?nös, akinek eszét vette már az üldözés. Odabent azonban a lángok otthonos, meleg fénybe vonták a falakat s a négy ember körbeülte az asztalt. Kevés szót váltottak. A leány kosarat font az anyjával, a favágó a pipa tekerg?z? felh?it eregette a gerenda felé. Barnabás volt, hogy csak a t?zbe bámult ilyenkor, t?n?dve, máskor meg el?hozta a családi Bibliát s a lány kérésére felolvasott bel?le. Olyankor úgy tetszett, még a favágó arcát is elönti valami rejtett elégedettség.
Telt-múlt az id?. A nappalok alig észrevehet?en hosszabbodni kezdtek, a ház gerendái közt is ott ficánkolódott már a tavasz utáni vágy, de enyhülés csak nem érkezett. Hóviharok jöttek, bömböltek egész éjszakákon át a sötétben s a távolból éhes ordasok üvöltése hallatszott. A favágó házában pedig megfogyatkoztak a felhalmozott készletek.
Barnabás azonnal ajánlkozott, hogyha a favágó kölcsönadja a féltve ?rzött kétcsöv? puskáját, ? kimegy az erd?re s addig nem tér vissza, amíg egy szarvast el nem ejt. Annak a húsából jó darabig elélhetnének. A favágó nem szívesen engedett s kikötötte, hogy csak akkor használhatja a puskát, ha ? maga is vele mehet. Nem bízott a fiú képességeiben s ezt nem is igyekezett eltitkolni el?le. Bár Barnabás már korántsem volt olyan sápadt és vézna, mint amikor az erd?ben rátalált, ez még nem jelentette azt, hogy el tud boldogulni a füstös kétcsöv?vel.
Annál nagyobb volt a favágó meglepetése, amikor a vadászat napján a fiú már kint várta ?t, vállán a puskával, arcán ?szinte elégedettséggel és der?vel. Így indultak el a kutyákkal a nyomukban, a vastag hóban. A favágó jól tudta, merre van a szarvasok csapása, de nem szólt, hagyta, had kereskedjen Barnabás is egy keveset. ?azonban nem gondolkodott soká, hanem a tisztást megkerülve rögtön északnak fordult, ott, ahol a legs?r?bb volt az erd?. Alig fél óra múlva rálelt egy csapásra. Még egészen friss volt a szél, még el sem kezdte átrendezni a paták nyomán felforgatott hógöröngyöket. A favágó csak meglepetten hümmögött valamit a bajusza alatt. Rosszul leplezett csodálkozása azonban egyenesen ámulatba fordult, amikor egy óra múlva utolérték a szarvascsordát, s a fiú olyan ügyesen kezelve a kétcsöv?t, mintha mindig azzal játszadozott volna, lel?tt egy kisebb ün?t. Az erd? mogorva pásztora nem vesztegette a dicsér? szavakat, Barnabás pedig úgy gondolta legjobb lesz, ha ? is hallgat.
Ám onnantól kezdve gyakran mentek el együtt vadászni, s a favágó majdnem minden erdei útjára magával vitte Barnabást. A gorombasága is kezdett lassan felengedni. El?bb csak néhány szót vetett oda fiúnak, kés?bb már valóságos regéket költött a fákról, mindegyr?l külön-külön; arról, hogy miként szisszennek a fejsze alatt, s mi módon lehet ?ket formás kupacokba rakni, legyalulni, felhasználni.
A házigazda szíve lassan felengedett s vele együtt lélegzett fel a ház is rideg szigorából s a természet megfagyott takarója leolvadt a hegyekr?l. Tavaszodott. A nappalok egyre nyúltak s bár a hó csak lassan indult fogyatkozásnak, az éjszakák már nem voltak olyan hidegek s a madarak füttye felbátorodott a feny?ágak s?r?jében. A tet?r?l már lecsurgott a hólé, a szél kicsit meg is szárongatta, eljött az ideje, hogy kijavítsák a tél folyamán megrongálódott fazsindelyeket. Barnabás végezte a munka java részét, a favágó inkább csak figyelte, keserédes elégedettséggel a szemében.
Napéjegyenl?ség napján azután a favágó a szántalpak helyére felszerelte a kerekeket s elhatározta, hogy lemegy a faluba. A kosarakat, amik a tél folyamán elkészültek, mind felhalmozták a szekérderékban, az asszony és a leány pedig odakucorodott melléjük, vastag kend?kbe burkolózva, akár valami erdei tündérek. A bakon a favágó ült, peckesen, mint egy várúr, s ostorával id?nként odacserdített a ló fülei közé. Barnabásnak nem jutott hely a szekéren, de nem is bánta. Szürke köpönyegét maga köré tekerve, hosszú lépésekkel haladt a ló feje mellett, néha úgy t?nt, mintha össze is mosolyognának, a lassú, vén igavonó s a fürge, fiatal elme. Így haladtak kifelé a hegyekb?l.
Túl a fekete fenyvesek árnyán a világ lassanként kitárult el?ttük. Valahol messze a síkság tejfehér ködbe burkolózott, melyb?l itt-ott sötét dombok meredtek a makulátlan ég felé. A kiemelkedések azután összefutottak, felkapaszkodtak egészen a hegyek lábáig, ahol a leveg? lassan mozgásba lendült s belekapaszkodott a fák koronájába. Hamarosan láthatóvá vált a falu is. Kicsi, fekete tet?k néma halmaza a hegyek között. Itt-ott sápadt füstcsík kígyózott az ég felé.
Csak amikor már egészen közel értek, akkor kondult fel egy repedt harang s akkor látták meg az embereket, akik a házak között sürögtek-forogtak, vagy a kápolna el?tt kínálták portékáikat. A favágó szekere nagyot nyekkenve gördült be a faluba.
A falusiak félve húzódtak hátrébb az útjából, kerülték a fapásztor tekintetét. Csupán akkor merészkedtek valamivel közelebb, amikor a piactérre érve a szekér megállt s elkezdték kirakodni a kosarakat. Akkor is csak a kíváncsiság vonzotta ?ket közelebb, nem tudván mire vélni a sz?ke hajú idegen felbukkanását.
Viszont ha már odasomfordáltak a kosarak illatos halmaihoz, nem állhatták, hogy magukkal ne vigyenek valamit, mint ahogy a zarándok sem tér haza üres kézzel, így aztán az áru nagy részét még délel?tt sikerült eladniuk. Volt, aki pénzzel fizetett, aszott rézgarassal, de a legtöbben inkább a saját portékáikat ajánlották fel fizetség gyanánt, így a favágó felesége hamarosan mindenhez hozzájuthatott, amire szüksége volt. A vessz?kosarak helyén kisvártatva konyhai eszközök, edények s mindenféle élelmiszerek halma magasodott. Akadt ott egy ládára való ráncos alma, dió meg egy zacskó dohány is, ami igen ritka érték volt ezen a vidéken s a favágó felesége három kosárral fizetett érte, de tudta az ura örülni fog neki.
Barnabásnak aznap nem sok tennivalója akadt. Kifogta a lovat, szénát vetett elé, azután leült, hátát nekitámasztotta a szekérkeréknek, s figyelni kezdte az embereket. A favágó felesége jó kofának bizonyult, hangos szóval s szívet melenget? mosollyal kínálta a kosarakat. Az emberek pedig egyre jöttek. El?bb gyanakodva vették szemügyre a szekér mellett kuporgó Barnabást s csak azután sandítottak a kipakolt árura. Kérdezni azonban egyikük sem mert, csupán az id?járásról értekeztek hosszan, meg a favágó leányát dicsérték, hiszen tudták mindannyian, a legszebb kosarak az ? keze alól kerültek ki.
Délután, amikor az alacsonyan ballagó nap már nyújtani kezdte a hegyek árnyékát, a favágó fogta a köpönyegét, s elballagott a paphoz.
– Meg kell beszélnem néhány dolgot a tiszteletes úrral – magyarázta mogorván s elballagott.
Barnabás ottmaradt az asszonnyal meg a leánnyal a szekérnél. Egy falubeli asszony kis fazékban forró levest hozott, azt kanalazták ki nagy igyekezettel s a h?vös tavaszi leveg? hamar felengedett körülöttük. Mikor végeztek, anya és lánya egy pillanatra összenézett s a tekintetükben annyi szomorúság tükröz?dött, hogy Barnabásnak akaratlanul is elszorult a szíve. Az anya azután felegyenesedett, kihúzta magát s csak annyit mondott:
– Úgy hiszem leányom, a kosarak most már velem is egész t?rhet?en meglesznek. Induljatok hát!
A lány pedig bólintott, azután megfordult s csak a szemével intett Barnabásnak, hogy kövesse. Átvágtak a piactéren a kápolna felé. A fiú nem kérdezte hova tartanak, mégis minden lépésnél nagyobb szorongás ülte meg a szívét. Megkerülték a zord falakat.
Az épület mögött, a hegy sötét árnyékában volt a falu temet?je. Itt még megmaradt a hó, de már roskadozott s a fejfák feketén magasodtak ki mocskosfehér halmai közül. Egyforma sírok néma sora. Sehol egy név, sehol egy jel, csak a durván összerótt fejfák erdeje. A favágó lánya végül megállapodott az egyik szelíd buckánál, lehajtotta a fejét s hallgatott.
Percekig álltak így, mozdulatlanul s bár Barnabás lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a vigasztalan sírokat, mégis visszatértek hozzá mindazok az emlékek, amelyeket, úgy hitte, a favágó házában már elfelejtett. Végül a leány törte meg a csendet. Halkan, de határozottan beszélt, olyan ember módjára, aki már hosszú ideje ?riz magában valami szörny?séges titkot, s ezerszer megfogalmazta már a szívében, de még nem gy?jtötte össze a bátorságot ahhoz, hogy valaki mással is megossza.
– Két évvel ezel?tt a falusiak rávették a bátyámat, hogy csatlakozzon a keresked?karavánokhoz és szállítson fát egészen a hegyek lábáig a városba. Az apám ellenezte, de a fivérem hajthatatlan volt. Útonállók ölték meg. Éppen ?t, aki csupán fát szállított, míg az aranym?vesek, bár árujukat elvesztették, meg?rizhették az életüket. Azóta rejt?ztünk el végleg a hegyekben, azóta élünk odafönn az erdei házban remeték módjára. Mert apám akkornap óta gy?löli a falusiakat, s ha csak teheti, menekül az emberek el?l.
Barnabás nem felelt. Lassanként mindent megértett, ami a tél dereka óta történt vele a favágó házában, s noha az els? pillanattól fogva érezte a háttérben munkálkodó veszedelmet, csak most láthatta át igazi, részvétet ébreszt? valójában.
– Az apád nem az emberek el?l menekül – mondta végül csendesen -, hanem a saját fájdalma el?l.
A lány most nézett csak rá a fiúra s látta, hogy az egészen elsápadt s kerüli a tekintetét.
– S te mi el?l menekülsz, Barnabás? – kérdezte végül – Elveszítettél valakit?
A favágó gyermeke nem várt választ s a fiú valóban néma maradt, hallgatása mégis többet mondott bármilyen igenl? szónál.
Ott álldogáltak még, a bánatba burkolózva, majd a leány lehajolt s gyengéden átkarolta a fekete fejfát. S akkor Barnabás végre megszólalt:
– Én katona voltam északon.
A nappalok hosszabbra nyúltak az éjszakáknál s a hó utolsó foltjai is elt?ntek az erd?k aljáról. A madarak hangja felélénkült, a réteken hajtani kezdett a f? s a kövek közül el?bújtak az els? virágok.
Lassanként a ház is megváltozott, felélénkült. Az olvadó hó nedvesfekete nyomait a nap fölszárította a tet?r?l és a falakról. Er?s szelek süvítettek s a táj ismét megmozdult; a felh?k pajkosan kerget?ztek az égen, a fák megszólaltak, a f?szálak pedig apró titkokat súgtak egymás fülébe. Ember és állat fogékony volt a természet zenéjére s a favágó felesége kitárta az ablakokat, hagyva, hogy a friss hegyi leveg? átjárja a házat. Az új eszközöket elrendezte a konyhában, megf?zött, a lánya pedig kimosta a vásznakat a közeli patakban. A favágó kiengedte a kutyákat, hadd fussanak szabadon a ház körül, az igáslovat pedig kikötötte a zsendül? f?re. Azután nekilátott, hogy eltakarítsa a galambdúc maradványait az épület el?l s új deszkákat válogatott, f?részelt, kutatott a pajtában, s dudorászott hozzá.
Mindhárman dicsérték a szelet, mert tudták, hogy az hamarosan eltünteti a tél minden foltját, s végre elhozza a tavaszt a hegyek közé. Csak Barnabás hallotta úgy, hogy ez a szél, az északi szél még mindig az a menekül? b?nös rém, akinek sikolyai hol felélednek, hol elhalnak a magasban. Ha odakint volt, hát fejére vonta a csuklyáját, hogy ne kelljen hallania a leveg? vádló kiáltásait.
Alig néhány nap telt el így azután, hogy a faluban jártak. Alkonyodott s Barnabás összeszedte a szerszámokat a ház el?tt. Az új galambdúc elkészült.
A favágó lánya futva jött hozzá a házból, az orcáján két piros rózsa, a haja is félig kibomolva s a szoknyája rakoncátlan ráncokban. Barnabás sohasem látta még ?t ennyire boldognak. Amint a fiúhoz ért mesélni kezdett, lelkesen, akár egy gyermek s ? most is csak hallgatta csendesen, figyelmesen, egyetlen rezzenés nélkül. A lány elmondta, hogy apja egészen megenyhülni látszik a falusiak irányában, s?t, megkérte a papot, hogy tanítsa a leányát továbbra is hitre meg tudományra. Ezenkívül azt ígérte, hogy gyakrabban lemennek majd a faluba s ott, ha kedve tartja, eljárhat majd a fonóba, de csak akkor, ha szorgalmasan fonja a kosarakat, s segít az édesanyjának a kofálkodásban. Mi több, galambokat is vesznek majd, hogy legyen lakója a frissen ácsolt dúcnak. Fehéreket fognak keresni, amiknek olyan a tolla, mint az angyaloknak s olyan könnyedén szállnak, mint a pillangó.
A lány lelkesen beszélt, nyomatékul még körbe is fordult s megsuhogtatta a szoknyáját. Aztán csak megállt s ahogy a tekintete találkozott a fiúéval, ajkáról egyszerre tovaszállt a mosoly. Pedig Barnabás visszamosolygott rá, a tekintete mégis olyan keser? volt, hogy a favágó lánya lesütötte a szemét.
– Örülök, hogy így történt – mondta aztán a fiú. – Itt az ideje, hogy a saját utadat kövesd s ne menekülj többé.
S a lány, ahogy ezeket a szavakat hallotta tudta, hogy mindezt Barnabás nem is igazán neki, sokkal inkább önmagának mondja. Álltak még ott egy ideig s csendben figyelték, ahogy az északi hegyek fölött lassan kigyúlnak a csillagok.
Másnap a fiú elhagyta a favágó házát. Nem vitt magával semmi más emléket, csak egy tarisznyát, élelemmel megrakodva. Szürke köpönyegét maga köré vonva, öles léptekkel indult meg észak felé. Csak egyszer nézett hátra az erd? szélér?l, azután megfordult s végleg elnyelte a fekete rengeteg.
A favágó a feleségével s a leányával ott álldogáltak az újjáépített galambdúc el?tt. Sokáig nem mozdultak, mintha arra várnának, hogy Barnabás talán megfordul, visszajön, s minden úgy megy majd tovább, ahogyan addig. Az erd? azonban hallgatott. A favágó végül mélyet sóhajtott s karonfogva a feleségét és a leányát bevezette ?ket a házba.
Csendes nap köszöntött rájuk. A favágó az asztalra támaszkodva eregette a füstöt, hangtalanul. A felesége egy nadrágot foltozott, lassan, monotonon. A lány pedig a vendégszobában ült mozdulatlan szomorúságban. Ám kés?bb, amikor a szell? kedvesen behajolt hozzá az ablakon, akkor már ismét a jöv?jére gondolt, a falura, a fonóra, a fehér galambokra. S boldog volt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Rusvai Mónika