elvágyódsz a mérhetetlen pusztára,
száraz ösvényeken haladni
rejtélyes fels?bb cél felé.
vékony, inas lábszárad
a száraz füvek éle
fogja faragni.
ott a szikár, forró sziklák
meg nem épült romok.
b?röd zugaiba eszi magát
a finom por s homok,
száraz élvezet
cserzi testedet.
gyorsan lépsz,
mert nem léphetsz eleget.
a lélegzet nehéz.
a súrlódva lüktet? megs?rüdött vér
ereid cs?rendszerét feszít?
ólom-vas telér.
a torok száraz.
a hártyák rugalmukat vesztve szakadnak át,
felreped a tojáshéj-világ,
epekedés húzza-vonja csont-b?r testedet,
távolról heged? szikra-hangja lebeg,
a horizont sávjai retinádba égve örökítik meg a célt,
míg szélrohamok kapják fel hosszú hajadat…
a cél mindig közeli
és mindig megmarad.
a szikkadt föld és a fényl? ég találkája alatt
zúgott a forrás – mára már kiapadt.
szilánk-kövek, kígyób?rök, száraz kórók recsegnek
hamu-fedte talpad alatt,
repedt b?rödön vérszívók csüggnek,
kérges lábad a föld emlékét ?rzi,
cserepes ajkaidon vitázva surran ki-be a forró leveg?:
kontra és pro, pro és kontra;
tekinteted a horizontra,
lábadat a földre
tapasztja az út.
ördögszekér-kerék
minden, ami múlt.
te mindig új vagy,
mert mindig ?s-régi;
csak te vagy, aki túléli,
ahogy vékony héj-b?röd kiszívja a nap…
menj tovább!
én megáldottalak.
Legutóbbi módosítás: 2007.11.08. @ 00:57 :: Zsákai Lilian