1.
ragacsos, fémíz? álmokba tapadva
markolod a mohos pincefal
késhegy-szegleteit.
sz?kül?, torz világod hagyod
üvegcserép-kegyetlenséggel húzni-vonni
zúzmarafuttatott márványtestedet,
míg éned (nedves újságpapír)
álmodban ronggyá facsarod,
és egy alvadt vérszín
repedésbe temeted.
mint kilazult alkatrész, mint lázette test
tántorodsz le bortalan pincemélybe.
lent rozsdavirág nyílik
tompa fény? szemeden,
ahogy falnak veted
évszázados, ránctépte homlokod.
tárna-mély iszonyod
vak pinceászka-motozás.
ami voltál, az alól
nincs feloldozás.
a keskeny pallón túlról
még szól a szennyvízlocsogás:
szól a zene, a dal, a tánc;
valahol még élnek a mások,
valahol még élnek emberek
távolról heged?m
szikra-hangja lebeg –
2.
most csak te vagy itt,
az izolált fájdalom,
a lehajtott fej,
az ?szül? gyerek,
a sz?k, fojtó terek
bölcs mindenttudója,
a bénán csüng? karok,
a tarkopasz neutralitás,
a komplex düh,
az önostorozás;
körötted a magány
szorítja a csendet
a csend a te tested,
tested a magányt.
3.
pinceászka-motozás.
csak te hallod a végzet-surrogást.
csak te hallod a kövön perceg?,
mohó ízeltláb-lépteket.
csak te vetítesz vásznodra képeket,
(aki mindig rossz kell legyen
akinek nem sikerülhetett)
csak te vagy itt, és a falakon
gyorsított felvételben
a magány öleléseként
kúszik fel a borostyán.
téged jött magadba fojtani.
a régi-új neurózis
ismét meglepett.
térdre hullsz –
szemet hunysz
önmagad felett;
a sötét nyirkos ujjhegye
cirógatja halántékod;
izzadó tenyeredben
csak egy darab
fagyott id? marad…
hová lettek az évek?
és hová lesz e pillanat?
4.
lehántod magadról
minden bókomat,
míg szeparéd faláról
vakolat pereg alá.
szemed fénye tompa,
lángja befelé lobog;
karod nem ölel, nem taszít.
mint virág hamvait
fújsz a szél karjába
játszani még.
ne menj el.
önzelek.
nélküled
semmi sem elég.
