megdicsérem magam:
ez most n?ies volt
és finom.
arcom kezedbe simítom,
és bár nem tör?dök már
szépnek lenni többet,
meg-megreszketi kezem
a helyzet oldódása-feszülése.
a füstíz? leveg?ben
egy lepukkant kiskocsmában
lehetetlen magányunkban,
modern parttalanságunkban –
vagy épp parttalan modernségünkben –
együtt, mi ketten
vagyunk az újromantika.
azt hinném, könnyen veszed.
azt hiszem, neked minden teoretikus;
semmi sem számít igazán,
csak annyit, mint gyomor mordulása
mint reggel a friss pogácsa
egy vágy, semmi több.
egy érzés, semmi más.
sötét égen elektronvillanás –
kapcsolatunk
nem lehet újabb sohasem.
Legutóbbi módosítás: 2007.11.10. @ 22:41 :: Zsákai Lilian