Egy szép nyári nap, amikor még a madarak is majd lefordultak a fák ágairól a nagy melegt?l, Julcsi el?vette a kedvenc mesekönyvét és kiment a kertbe. Leült egy hatalmas árnyat adó fa alá, ahonnan be lehetett látni az egész vidéket. A közelben még egy kis tó is volt. Gyakran elsétált oda édesapjával és édesanyjával. De most ebben a nagy forróságban senkinek sem volt kedve odamenni.
Nincs is jobb, mint egy ilyen meleg délutánon mesét olvasni.
Julcsi nemrég fejezte be az els? osztályt, és most már segítség nélkül is tudott olvasni. Kedvenc id?töltése volt ez, mert azok a kicsi fekete bet?k csodás világba repítették a kislányt. Valósággal belefeledkezett a mesébe. Ilyenkor megsz?nt körülötte a világ.
Most is egy szép történetet talált egy szegénylegényr?l, akinek megtetszett az öreg király csodaszép lánya, amikor váratlanul valaki megszólította:
– Kislány, olvass nekem is mesét! Nagyon szeretem a meséket.
Julcsi körülnézett. El?ször nem tudta ki szólította meg, mert nem látott senkit. Hiába nézett jobbra, nézett balra, senki sem járt a környéken. Úgy t?nt, hogy egyedül van a kertben.
– Ki szólt hozzám? – kérdezte csodálkozva.
– Én vagyok, a kicsi csiga – hangzott félénken egy vékonyka hang lentr?l.
Julcsi lenézett a földre, és ott megpillantotta a hang tulajdonosát, egy kicsi csigát, aki hátán cipelve házacskáját Julcsi lábaihoz kuporodott. – Boldoggá tennél, ha a mesekönyvedb?l felolvasnál nekem. Bizonyára csodás történetek vannak benne. Ugye mesélsz nekem?
Kislányt meglepte a kérés. Még sohasem olvasott másoknak, most meg egy kicsi csiga kéri erre. Az iskolában kit?n?en ment az olvasás, a tanító néni is megdicsérte érte. A tanév végén még jutalmat is kapott, egy szép mesekönyvet, amelyben kilencvenkilenc csodálatos mese volt. Ezen a délutánon is ebb?l ol-vasgatott. A kicsi csiga olyan esdekl?en nézett a kislányra, hogy az képtelen lett volna nemet mondani neki.
– Nem bánom – mondta – olvashatok, ha kívánod! Melyiket szeretnéd? Ebben a könyvben rengeteg mese van.
– Nem is tudom, kérlek, válassz számomra egy szépet! Mindenféle érdekel, de legjobban azokat szeretem, amelyek csigákról szólnak. Ha lenne ilyen a könyvedben, akkor azt szívesen meghallgatnám.
Julcsi hosszan tanulmányozta a tartalomjegyzéket, de sajnos csigákról egy történet sem szólt.
– Ilyen mese nincs – mondta szomorúan.
– Mindegy, akkor olvass akármit, biztosan az is szép lesz.
Végül megegyeztek egyben, ami az aranysz?r? barikáról szólt. A kicsi csiga lélegzetét visszafojtva hallgatta, és annyira izgult, amikor a barikát el akarta lopni a dúsgazdag szomszéd, hogy majd felborult a házával együtt. Apró szarvacskáival boldogan tapsolt a mese végén.
– Úgy örülök, hogy a gonosz szomszéd elnyerte méltó büntetését – tapsikolt megkönnyebbülten. Nagyon szépen tudsz olvasni. Élvezetes volt hallgatni. Ugye holnap is eljöhetek és akkor is mesélsz nekem, de most sietnem kell, mert édesanyám vár odahaza finom vacsorával.
Julcsi megígérte, hogy holnap is olvas neki egyet, hiszen a mesekönyvben sok van, amit még ? sem ismer. Különben is közösen olvasni sokkal jobb, mint egyedül.
– Gyere nyugodtan, holnap is várni foglak! – mondta a kicsi csigának, aki lassan elindult, hogy estére hazaérjen.
Másnap Julcsi nem felejtette el ígéretét. Ebéd után iparkodott miel?bb a megbeszélt helyen lenni. Nem szerette volna megvárakoztatni kicsi barátját.
Most is igen meleg volt, aki csak tudott, elbújt az árnyékba h?sölni. Amint közeledett az árnyas fához, különös dologra lett figyelmes. A fa körül a f?ben, mindenhol csigák hevertek, mintha csak csigatalálkozóra sereglettek volna öszsze. Amikor megpillantották Julcsit, mindegyik egyszerre nyújtogatta apró szar-vacskáit a kislány felé, és hangosan köszöntötték csiganyelven, ami körülbelül ezt jelentette: „Biztonságos csigaház legyen mindig veled!" Ez Julcsit annyira meglepte, hogy nem bírt megszólalni. Csak hebegett-habogott, mint aki elfelej-tett beszélni.
Kicsi csiga barátja sietett feloldani a feszültséget:
– Ugye nem baj, hogy elhívtam a testvéreimet, barátaimat, rokonaimat? Tudod, amikor tegnap hazacsúsztam, el kellett mondanom, hol voltam. Utólagos engedélyeddel elárultam, hogy te milyen szépen tudsz mesét olvasni. Ezt meghallván, a testvéreim azonnal könyörögni kezdett, hogy hadd jöhessenek el ve-lem mesét hallgatni. Beleegyeztem, és képzeld el, ?k pedig szóltak barátaiknak, szomszédjaiknak Így szinte az egész Csigafalva felkerekedett, és eljött a megbeszélt helyre. Tudod, Julcsi mi csigák nagyon szeretjük a szép meséket. Olyan boldogok lennénk, ha olvasnál nekünk, mert sajnos mi nem tudunk olvasni, mert csigaiskolában nem tanítják az olvasást. Mi is tartogatunk számodra egy megle-petést, amit majd a mese végén elmondok neked.
Julcsi elmosolyodott és vidáman mondta a fa alatt várakozó csigának:
– Miért ne? Gyertek, üljetek körém, mindjárt elkezdek mesélni, hiszen ha közösen olvasunk egy szép történetet, az így még szebb lesz, és mindnyájan tanulhatunk bel?le!
A csigák boldogan körbeülték Julcsit, és csillogó szemekkel hallgatták a szebbnél szebb meséket. Közben a kislány azon morfondírozott, hogy vajon milyen meglepetést tartogatnak számára.
Olyan szép volt a mese, hogy a végén a csigák alig jutottak szóhoz. Lelkesen tapsikoltak kicsi csápjaikkal.
Amikor jól kitapsolták magukat a kicsi csiga felállt és mondta Julcsinak:
– Nagyon szép volt. Köszönjük. Most mi is szeretnénk mondani egy igazi csigamesét, reméljük tetszeni fog. Igaz a mi mesénk szájról szájra terjed és nekünk nincsenek mesekönyveink, mint nektek embereknek. Kérünk, hallgass meg minket!
– Szívesen – válaszolta a kislány és a kicsi csiga mesélni kezdett.
„Hol volt, hol nem volt, a nagy csigaházon is túl élt egy csigalány a szüleivel és testvéreivel. Olyan szegények voltak, hogy sokszor napokig nem ettek semmit. Ennek ellenére sohasem szomorkodtak. Állandóan nevetést?l volt hangos a házuk. Reggelt?l estig tréfálkoztak, kacarásztak, egyszóval mindig jó volt a kedvük.
Nem messze t?lük egy hatalmas palotában lakott a csigakirály a fiával. Ez így mind rendjén is lett volna, csak volt egy bökken?. A király fia egésznap búslakodott, senki sem tudta megnevettetni. Pedig még a meztelen csiga a Kágyiló Kázmér is bohóckodott neki. De hiába. A fiú csak búsult és búsult bezárkózva szobájába. Apja nem tudta mitév? legyen. Mindennap azért imádkozott, hogy legalább egyszer lássa nevetni egyetlen magzatát.
Kihirdette az ország minden városában és falvában, hogy aki megnevetteti a fiát, busásan megjutalmazza, ajándékul építettet számára egy arany, gyémántok-kal kirakott csigaházat. Tódultak a jelentkez?k csoportosan. Próbálkoztak mindenfélével, de nem tudtak mosolyt varázsolni a királyfi arcára. Sokan voltak, de eljött az a nap, amikor az utolsó önjelölt mókamester is lógó orral kullogott haza. Végül elfogytak, és a király egyedül maradt a fiával, aki nem lett vidámabb, s?t talán még komorabb tekintettel várta a holnapot.
A király már majdnem lemondott róla, hogy fiát valaki is megnevetteti. Úgy látszott bele kell tör?dnie a sorsába, amikor a következ? dolog történt.
A csigalányt édesapja elküldte a palotába, hogy álljon be szolgálónak és így legalább egy kevéske pénzt keressen. A lány el is ment, de bármennyire is közel volt a palota, egy csigának a rövid út is hosszú. Ezért fogott egy szöcskét és felpattant a hátára. De a szöcske megmakacsolta magát. Nem akart elindulni, csak egyhelyben billegette szárnyait, mint aki legyezi magát. Erre a csigalány méregbe gurult és úgy megsarkantyúzta az állat oldalát, hogy az egyszeriben megtálto-sodott, és mint egy tüzes paripa, vágtatni kezdett a palota felé. Útjuk a királyfi ablaka el?tt vitt el, aki éppen szomorúan kémlelte a tájat. Amikor meglátta a szöcske hátán vágtázó csigalányt, olyan hangosan nevetni kezdett, hogy beleremegett a palota.
Nevetésére mindenki összesereglett királlyal az élen és nem tudták elképzelni, mi történhetett? Miért hahotázik a királyfi?
– Nézze édesapám, milyen muris a szöcske hátán lovagló csigalány. Meg kell szakadni a nevetést?l. Régen nevettem ilyen jót.
Aki csak ott volt, az mind egy szempárként a csigalányra nézett, és ?k is majdnem szétpukkantak annyira nevettek a látványtól.
A csigakirály olyan boldog lett egyszeriben, hogy talán még madarat is lehetett volna fogatni vele. Végre fiacskáját nevetni látta és elmúlt a búskomorsá-ga. Természetesen a csigalányt azonnal felfogadta, de nem szolgálónak, hanem fia pajtásának, hogy mindig legyen kivel kacarásznia.
A csigalány szüleinek és testvéreinek sem kellett többé éhezniük, mert a király hálából róluk is gondoskodott. Ezentúl a palotában mindig jókedv honolt, végképp el lett ?zve a szomorúság. Ha a királyfi mégis rosszkedv?en ébredt, csak emlékeztetni kellett a szöcskeháton lovagló csigalányra és azonnal jókedve derült.
Itt a vége, fuss el véle!"
Julcsi egészen meghatódott kis barátja el?adásától, kedvesen megsimogatta házacskáját, és szívb?l köszönte, hogy megosztotta ezt vele is.
A kislány és a csigák barátsága talán még a mai napig is tart. Aki nem hiszi, osonjon a kertjükbe, és lesse meg ?ket!
