Felszálltam a 17-es villamosra a Margit-híd budai hídf?jénél. Reggel volt, a fülemben dübörgött a zene és elmélkedtem. Megszólalt az ajtók csukódását jelz? cseng?. Alig hallottam, mert közben teljes hanger?n hallgattam a kedvenc együttesemet. Figyeltem az embereket, akik megtáltosodva rohantak a még nyitott ajtók felé, és amikor már a lépcs?n voltak, lelassultak, ezzel akadályozva a többi próbálkozót.
Megpillantottam egy hölgyet, kedves arcú, ötvenes éveiben lehetett talán. láttam rajta, hogy er?sen igénybevette ez a tolakodás. Úgy fújtatott, mint aki most futotta le a százméteres síkfutást, közben öt határozottabb lépést kellett csak tennie . Úgy gondoltam átadom a helyemet. Lekapcsoltam a lejátszómat. Felálltam és megszólítottam.
– Tessék leülni. – Kezemet a vállára téve, mosolyogva a szemébe néztem. A hölgy rám szegezte tekinetét, ami pillanatok alatt szinte üveges lett, mintha átnézne rajtam. Talán oxigénhiánnyal küszködött, a mellkasa csak úgy zilált. Már-már arra gyanakodtam, hogy valóban rosszul van. A következ? gondolatom az volt, hogy biztos valami "kandikamera". Zaklatott fejjel körbenéztem, de mindenki értetlenül bámulta az azóta hangos nevetésbe átformálódott leveg? utáni kapkodást. Arról nem is beszélve, hogy egy határozott hátbaverést is kaptam. Egyet és er?teljeset. Ã??szintén szólva megdöbbentem. Nem tudtam felfogni, hogy ez most jó vagy rossz. Aztán végre megszólalt:
– De honnan tudtad? Pont ma lettem nyugdíjas.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.19. @ 11:27 :: Bódizs Péter