Elképzeltem magamban annyiszor, hogy hozzám az éjben valaki szól, egy tiszta hang énekel, vagy beszél, suttog, szaval, vagy csak elmesél titkokat, és rejtélyes meséket, melyben üzenet is van, s?t ígéret, szól arról, hogy milyen a végtelen, honnan jön hozzám ész és értelem, hogy honnan támad fel, mint egy tündértánc, az érzelem, mely szívnek gát és sánc, hogy mib?l keletkezik néma vágy, és mit?l ilyen, amilyen a világ.
Elképzeltem már sokszor magamban, hogy mi lenne ha…, de a csendes dallam bennem csak cseng, majd lassan elenyész, amiben élek, csak megkezdett, félkész, ujjaim közül folyik az id?, számos mag elhal, bár néhány kin?, kóróvá száradt tervek kötege kíséri utam, mint jöv? el?lege, jelezve azt, hogy bárhol lesz a vég, nem fogom hinni, hogy most már elég, még kapaszkodni fogok a jelenbe, hogy ne hulljak át a végs? verembe.
Elképzeltem már gyakori módon, hogyan lépjek át fájdalmakon, gondon, magam mögött hogyan hagyjam azt, ami keserít és nem ad vigaszt, hogyan hagyjam el mind a könnyeket, hogyan ne bántson semmi környezet, miként hitessem el majd önmagammal, hogy a reménység bennem van, mint halk dal, és gyakran csendül tiszta dallama, húrok zengenek, s mintha hallana lelkem valami iránymutatást, hogy elhiggyem, hozhat a jöv? még mást.
Elképzeltem már, haj, de mennyiszer, hogy a szerelem engem elvisel, és nem csalódás, tévedés, rossz álom úszik a tóban, ahol megtalálom az élet vízét, azt a mondhatatlan delejes rejtélyt, ami halhatatlan, amit csak érzel, de soha nem tudod elmondani, csak utadat futod utána, kergetve kék madarat, föld vonzásában és égi fény alatt, ami csak tiéd, ami egyszeri és mások sem tudják megfejteni, s bár meglehet, hogy magad sem érted, de általa lesz varázsos az élet.
Elképzeltem már, hogy a képzelet teremt nekem egy másik életet, ahol a jó és szép uralkodik, és minden sötétet fénnyel meghódít, ahol igazgyöngy minden egyes szó, ahol átlátszó, tiszta a való, ahol nincsenek alattomos vágyak s harag, gy?lölet a szívben nem támad, ahol bizalmon épül kapcsolat, és szeretet sz? össze kapcsokat, és kívül hordja mindenki a szívét, hogy együtt fussák be égi pályák ívét.
Elképzeltem már…haj, de mennyi mindent, eszményt és hitet, amiben hittem, hogy miként kéne ezt a világot átformálni, hogy ne legyen átok, csak áldás minden lelken, mely itt kószál, mely tisztán halad és megáll a jónál, amely kristályszemek t?zével láttat, és remény, bizalom erejével áthat, mely elhiteti, hogy jutalom az élet, mert nem tartozékai a szenvedések és lehet megtisztult lélekkel élni, nem kell rettegni, szorongani, félni, hisz miattunk van mégis e világ, s eltöröl minden teremtéshibát.
Aztán beléptem az életvadonba, ráakadtam ott mindenféle nyomra, rókacsapáson, farkas ösvényen, medvék útjain, szarvaslakta réten estem csapdába, hulltam verembe, elbújt el?lem gyakran a szerencse, homokvárakat építettem, s vártam, hogy csoda teremjen minden egyes várban, de elfutottak el?lem az álmok, kifakultak az égi szivárványok – és megértettem, hogy ha szépre várok, építsek magam egy álomvilágot.
Ekkor lettem én újra álomlátó, csodát teremt? és nem csodaváró, és újólag kezdtem elképzelni azt, ami a földön nem taszít, de maraszt akkor is, ha fogy belül a fény, ha már tudom, hogy mégsem az enyém az élet vize, a tündérek tava, nem volt, nem lesz enyém a lét java s elszálló felh?k ágaira fekve úszok majd egyszer át a végtelenbe, hogy megkeressem azt az álomvilágot, amit képzeletem már régen meglátott, és ahol rám vár egy nyugodt fészek, egy pont, amelyen talán tovább élek, de nem kell már az álmokat kergetnem, mert ott születnek körül, s nemcsak bennem, és ott leszek talán én is egy küldött, akit az ember csak el?re küldött, mert jönnek majd a többi lelkek sorban, mindenki, aki létezett a "volt"-ban, hogy felépítsünk egy új Édenkertet, csak úgy magunknak, mi, kárhozott lelkek, ahol nem lesz sem tilalomfa, sem más, hanem szabadon hullik ránk az áldás, ahol nincs kígyó, nincs viszály, nincs kétely, ahol az ember a magasba ér fel, és alkot jelent, szépséges jöv?t – mert gy?zni fog majd minden rossz fölött.
És azt hiszem, hogy minden karácsony egy üzenet, mert átjön a varázson egy angyalsereg és fülünkbe súgja, miközben halkan peng a hárfa húrja, hogy nézzünk magunkba, hisz minden értünk lett, minden teremtés, genezis és jó tett, minden miénk, a jó és a rossz is, múltban, jöv?ben és teljességgel most is, és minden szívben, akarja vagy nem, valami szeretetvirág megterem, és igazgyöngyök díszítik az ágat, selyemszálakkal borítva a fákat, s míg angyalmosolyok világítanak, s koszorút fonnak nap-, s holdsugarak, s valaki azt mondja, hogy "kellesz" – a világ is egy árnyalattal jobb lesz.
Ilyenkor mondjuk: "Boldog karácsonyt!", és túllépve a boron és kalácson a szívet nyújtjuk egymásnak, hogy "tiéd", elmormolunk pár tisztahit? igét és elhisszük, hogy mégis jó az ember, s ha most még gyakrabban jelet adni nem mer, mégis karácsony fényei teszik, hogy a világ összeölelkezik és összeérnek a szemsugarak, káprázik bennünk égi sugallat, s mint párhuzamosok a végtelenben, találkozunk a megnyugvó jelenben, te is, és én is és mindenki aki, er?s magának bevallani: ember vagyok és nem akarok más lenni, hiszen csak azért vagyok, mert volt a nagy semmi, de két angyal egyszer, rég, valamikor emberré lett, talán épp karácsonykor és ezért halljuk az angyalmisét – embernek maradni ?si kötelesség.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Bonifert Ádám
