Később sikerült feljutnom egy föníciai hajóra, mely Szidón kikötőjébe igyekezett.
— Kósz környékére szólítanak ügyeim. Elviszlek odáig — mondta a hajósgazda.
Leültem az orrba és vártam, hogy a hetekig tartó utazás után végre meglássam a zöldellő dombokat és a város szürkés-fehér falait. Hygea fekete alakját lestem, aki itt, új hazájában is megtartotta ősei viseletét.
Siettem a nekem kijelölt helyet elfoglalni a hajón, hosszas utazásom végén, türelmetlenül várva a békét, pihenést, nyugalmat és megelégedettséget, amiben részem lehet ott, a földkerekség egyedüli pontján, melyet „otthonomnak” nevezhettem.
A visszatérés öröme azonban bánatba fordult. A szigetet nemrég ellenség dúlta fel. Félreérthetetlen jelek mutatták: pusztaság, korom, égnek szálló füstoszlopok. A várat elkerülve, rohantam a ház felé, ahol Hygeával laktam. A ház leégett, a tűzhely összetörve, az orvosságos edényeim széttörve, a növénykötegek szétszóródva. A ledőlt falak között, mint egy bánatos árnyék bolyongott, Hygea. De én csak őt láttam: ugyanolyan fiatal és szép volt, mint amilyennek annak idején Ake szigetén láttam. Az örök ifjúság forrása vajon csak egy látomás lett volna?
— Ki tette? — kérdeztem az első ölelés után.
— A te néped, Aszklepiosz, akhájok. Aki vezette őket, azt mondta, a barátod még a tengerről és Egyiptomból. Gúnyosan kiáltozták: „Visszajövünk még, hogy magunkkal vigyük a Napisten fiát. Elszámolni valónk van vele…”
— Semmi baj, Hygea, semmi baj, mindent újjá építünk a romokból — simogattam meg, és örömmel láttam, ahogy elmosolyodik a könnyei közt.
Ez volt a mi találkozásunk.
Kósz városát is felégették, és kifosztották. A hódítók betörtek a városba és utánuk csak romok maradtak. A különben sem magas és gyenge falak a tűzvész áldozatai lettek. Az ellenség hellyel-közel fejszét, csákányt is használt a romboláshoz.
Kósz fiataljainak nagy része elpusztult a harcokban. Az öregek és az asszonyok a nélkülözésbe haltak bele.
Akik még megmaradtak a csüggedés és félelem karmai között vergődtek, mivel a kalózok megfenyegették őket, hogy visszatérnek, és mindent elpusztítanak.
Mintha a félelem megbénította volna bennük a velőt, csak kábán bolyongtak a romok körül képtelenül arra, hogy bármit is tegyenek. A vének és törzsfők csak hiábavaló tanácskozásokkal vesztegették az időt. A vár egyik része a földdel volt egyenlővé téve, másik része is annyira megrongálva, hogy még egy támadást nem tudott volna kiállni.
— Mi a szándékotok? — kérdeztem
Bizonytalanok és határozatlanok voltak:
— Ha lennének hajóink, elmennénk más hazát keresni — gondolkozott el egyikük.
— Váltsuk meg arannyal a békét…
— Könnyen beszélsz — szólott a harmadik. — Neked semmid sem maradt: a kalózok mindenedet elrabolták. Nekem még maradt valamicském. Adjam oda önként, ha nem vették el erővel?
— Erősítsük meg, ahogy tudjuk, a falakat.
— Nagyon gyengék.
— Már a kezdetek kezdetén, alkalmatlan helyen épült a védekezés szempontjából.
— Emeljük fel az alapoktól. De milyen erőkkel?
Sokáig vitatkoztak. Képtelenek voltak határozni. A tanácskozás után visszatértem a romos házamhoz. Hygea makacsul neki kezdett helyrehozni, amit lehetett.
— Hygea — mondtam neki —, Kósz lakosainak megoszlik a véleménye. Ahogy látom, képtelenek lennének egy újabb támadásnak ellenállni. Azon gondolkodom, menjünk el innen. Lehet, majd csak találunk valahol egy nyugodt helyet.
— Hol, Aszklepiosz? Magad mondtad, hogy Akhája földjén háború dúl. Oresztész király halálos ellenséged, Menelaosz is gyűlöl. Eumenichész palotájából is elkergettek. Ake szigetén halálra ítéltek. A világon sehol nem találnánk nyugalmat. Szenvedni itt is lehet, Kósz szigetén.
Igazat adtam neki. De mit lehet itt tenni?
— A várost kellene elköltöztetni — mondtam ki hangosan a gondolatomat.
Mikor gyógyító növények után kutattam a régi Kósz fölött, láttam egy alkalmas helyet, három oldalról természetes védelemmel övezve, bővizű forrással, ahonnan jól megfigyelhető a tenger és a lapály. Vajon miért nem oda építkeztek a lakosok ősei?
Szóltam róla Hygeának.
— Magam is ismerem. Az itteni emberek úgy nevezik „a nagy kövek helye”. Elátkozottnak tartják a környékét.
Én éppen ellenkezőleg áldottnak tartottam, hiszen sehol máshol nem teremtek olyan erős hatású gyógyfüvek, mit ott.
— Az előkelők és a papok nem fogják meghallgatni a tanácsomat, pedig többet jártam a világban, mint bármelyik is közülük, sok háborút láttam és erős várakat.
— Olyanok is vannak, akik bíznak benned. A szegények sokasága, akikkel jót tettél. Beszély a tömegnek. Ha meghallgatnak, Kósz megmenekül. Így megfizethetsz nekik az irgalmukért, hogy szállást adtak, hogy befogadtak.
Másnap kiálltam az emberek elé. Bizalmatlanul hallgattak végig: számukra csak egy jött-ment voltam:
— A „nagy kövek helye” átkozott vidék — ellenkeztek elsőként a papok. — Igaz, megfelelő lenne: védett hely, bővizű forrással, közel az erdő is. De hát átok ül rajta…
A sokaság felé fordultam és sokáig győzködtem őket. A nép szemében jónak tűnt a tervem, de vonakodásuk erősebb volt a talán nem eléggé meggyőző szavaimnál.
— Jobb lesz helyben maradunk. Megszoktuk már a régi várost — jegyezték meg egyesek.
— Félünk — tették hozzá mások. — Nem merünk.
— Miért, Kósz lakói? Az ellenségtől féljetek ne az átoktól, a kitalált, vagy lehet hazug átoktól. Ki mondta nektek?
A feltett kérdésre senki nem tudott hirtelenjében válaszolni, egy görnyedt öreget kivéve.
— Apámtól tudom, és ő is a szüleitől, hogy a fennsíkot a föld régi isteneinek áldozták. Azok az emberek, akik ezen a vidéken laktak a mostani nép előtt, elkerülték azt. És elkerüljük mi is. Azt, hogy miért nevezzük a „nagy kövek helye” néven, nem tudom, Aszklepiosz.
Hiábavaló vitával vesztegettük az időnket, mikor az ijedelem hulláma futott végig a tömegen. Kifulladva egy ember furakodott keresztül a sokaságon, és anélkül, hogy szokás szerint köszöntött volna, így kiáltott:
— Most jövök a tengerről. Egynapi útra innen láttam a kalózok hajóit újra errefelé tartani. Azóta evezek hozzátok teljes erőmből.
A lakosok jajgatásban törtek ki halálos félelmükben.
— Egyedüli menekvés, ha mindannyian a „nagy kövek helye” menedékébe húzódunk — próbáltam felülmúlni a hangzavart. — Zárjuk le egy árokkal és földsánccal, az akhájok által Trójánál kipróbált módon. A támadókat meg majd nyílzáporral fogadjuk és nagy kövekkel, amit a magasból szórunk le rájuk.
Előre indultam meg sem várva a többiek egyetértését és jóváhagyását. Egy bátor csoport, ásóval-kapával felszerelkezve követett.
Odaérkezve a régi istenek fennsíkjára, kiragadtam az egyik kószbeli kezéből a csákányt és vadul vágni kezdtem a földet. Senki nem követett. Azt várták, vajon mikor csap belém az istennyila, vagy nyelnek el a föld alól feltörő lángok.
— Itt emelünk a napistennek, az én atyámnak és mától Kósz védőjének szentélyt…
A nehéz szerszám egyszerre kiesett a kezemből. Egy föld alá temetett sziklának ütközött. Vajon ez ama bizonyos „nagy kő”, amiről a hely a másképp érthetetlen nevét kapta?
Tovább ástam a többiek kíváncsi, de egyúttal rémült tekintete mellett. A magányos kő körül a föld puha és omlós volt. Lassan felszínre került a sziklakő. Az alakja különösnek tűnt nekem. Lehajoltam és puszta kézzel kezdtem letisztogatni. Az emberek csodálkozástól tágra nyílt szeme előtt napfényre került egy kőből kifaragott alak. Az elátkozott föld egy szobrot rejtett magában, melynek teljes formája még nem került felszínre.
— Apolló, Apolló isten! — kiáltottam. — Nem megmondtam, emberek?
Gyorslábú legénykék futottak megvinni a csoda hírét a várba, mialatt szorgos kezek siettek a segítségemre. Száz ember munkájára volt szükség egész napon át, hogy teljesen kiássuk, és kötelekkel lábra állítsuk. A szobortól jobbra és balra több száz kószbeli dolgozott az árok és védősánc elkészítésén. Az asszonyok és az öregek a várból felhordták az értékesebb holmikat és az élelmiszer tartalékot, a pásztorok pedig felhajtották a csordát is. A hirtelen jóakaratúvá vált papok áldozatot készítettek elő az istennek.
Én csak a szoborral törődtem. Mikor már a talpazatául szolgáló kőlapon állt, láttam, mennyire különös és szokatlan, de mégis annyira ismerős.
A Kósz szigetén sehol nem látható feketés szürke kőből faragott szobor olyan magas volt, mint három megtermett férfi. A lekerekített törzs alig felismerhető, karjai és lábai felületes véséssel kialakítva. Az arca — egyedül ez volt rendesen kidolgozva — a test egynegyedét tette ki, és meglepőnek hatottak ferde vágású, nagy szemei. Félig nyitott ajkai mintha mosolyogtak volna. Kőszobor létére mintha sóhajtana. Hosszú haja a vállát verte, arra rásimulva. Kétségtelenül a Napisten, amilyennek jó anyám látta, amilyennek magam is számtalanszor magam előtt láttam: aranyhajú fiatalnak, kék szemekkel. Igen, a Napisten ő, mellén ott a sugaraktól övezett kör, az akhájok is ismerik, régi északi hazájukból hozták magukkal. Kósz lakosai is ráismertek. Én is ráismertem. Láttam már azelőtt is, de vajon hol, merre tekergéseim közepette? Nem hasonlít sem az egyiptomi, sem a sumér, asszír, vagy hettita faragott alakokhoz, de mégis nagyon ismerős, nagyon…
Az árok és a védősánc elkészült. A nép mögötte gyűlt össze, és felszállt az első áldozati füst az ég felé. Az isten — ha egyáltalán az volt — a nagykapu előtt emelkedett, mintha minket védene.
A part egyszerre megtelt idegen hajókkal; mohó harcosok ugráltak ki belőle, és futva igyekeztek előre. Áthaladtak az üres és elhagyott városon, kilépve szétszóródtak, akár a vadat kereső kopók. Midőn megtaláltak, már vártuk őket a falak tetején lándzsáinkkal a kézben és felajzott íjainkkal. A fosztogató csapat elámulva torpant meg a szobor előtt, tétováztak, bizonytalankodtak, majd anélkül, hogy megértenénk, rémült kiáltással visszafordultak a hajóik felé. Sietve egyenként eloldották azokat a parttól és sebesen evezve kifutottak a nyílt vízre, hamarosan elnyelt őket a távol.
Ez a különleges dolog hamar ismerté tette a szigetvilágban, sőt még Akhájában is az isten hírnevét és mellette Aszklepiosz nevét is, akit fiaként tiszteltek.
A „nagy kövek helye” nevű fennsíkon épült új Kósz városa felvirágzott, meggazdagodott. A többéves háborúk után a bőség és béke évei jöttek — legalábbis ezen a déltengeri szigeten. A gazdagok újra rabokat szereztek. A fiatalok tengerre szálltak. A szegények éppen olyan szegények maradtak, mint a szigetet feldúló háború előtt. A papok az isteneket szolgálták, és áldozatokat mutattak be. A kikötők ismét megteltek föníciai, krétai, vagy egyiptomi hajókkal. A szenvedők újra felkerestek és én gyógyítottam őket tudásom és erőm mértékében. Továbbra is régi magányos házamban laktam. Úgy éreztem, éppen olyannak maradtam, mint azelőtt. Akár istennek is hihettem magam.
Mindezek közepette valami figyelmeztetett mégis, hogy ember vagyok: az öregedés. Nehéz évek teltek el felettem, éles fogaikkal megjelöltek, belém martak, lerágták a húsomat, összeszabdalták az arcomat. Hygea fiatal és szép maradt. Ti akhájok majd azt mondjátok, hogy csak az eliramlott ifjúság szemével tekintek rá, és hogy az emberek nem menthetők fel az öregedés és a halál törvénye alól. De nem így van. Hygea egyiktől megszabadult, megmártózott az örök ifjúság tavában. Én is elmentem mellette, de nem törődtem vele, bízva testem és szellemem erejében, a tudományomban, mellyel telve voltam, mint egy amfora. Később kerestem, de nem találtam rá. Egy csapat rabnak is megígértem, de nem teljesítettem az ígéretemet. A zöld tenger egy kis elveszett szigetén rejtőzött, egy mákszemnyi sziklaszirt közepén levő tömény vizű kerek tavacska. Mellette a kőbe vésve az ég rejtelmes jele, ugyanaz, mint az elhagyott, régi Sába várában, mint Hatti kősivatagjában, vagy a mükénéi királysír papirusz tekercsén… Sok minden, amit biztosnak gondoltam, néha csak elképzelésnek bizonyult.
Az ifjúság lehet örökös, de az élet nem.
Az örökké fiatal Hygea egyszerre megváltozott: állandó gyengeség lepte meg, nagy nyugalom és egy nagy csend, mely a már közelgő halált jelezte. Igyekeztem valamilyen betegség tüneteit fölfedezni, de semmit nem leltem. Vizsgáltam, figyeltem, tapogattam karján az érverést. Hagyta azt tennem, amit jónak látok, mintha ő is szerette volna, hogy újra olyan legyen, mint azelőtt. Vajon volt még számára valamilyen remény, vagy egy sem?
— Gyere, Aszklepiosz — szólalt meg az ő titokzatos mosolyával az ajkán —, gyógyíts meg. Hiszen te, a Napisten fia megteheted. Nézz rám. Fiatal vagyok, egészen fiatal. Kemény a testem és karcsú, szemeim feketék, melleim ugyanolyanok, mint voltak Ake szigetén, amikor először találkoztunk, vagy a tengeren hánykolódó bárkában. Gyógyíts meg, én Aszklepioszom!
Öregnek és idegennek éreztem magam mellette.
— Emlékszel, amikor elmentél Mükénébe? Emlékszel, amikor méreggel töltött serleget nyújtottam át neked? Megígértem akkor, hogy elárulok neked egy titkot. Most megtehetem. Szerettelek, fontosabb voltál számomra, mint a fény, és mint az élet. De ezt én sem tudtam eleinte. Lassanként jöttem rá, míg veled éltem. Sokszor azt hittem, hogy gyűlölet, de szerelem volt. Szerelemből akartalak megtartani magamnak, már ahogy tudtam. Íme, ez az én titkom. Gyógyíts meg, add vissza az elveszett éveket. Menj, és kérj a Napistentől életet és szabadulást a te szegény Hygeádnak…
Kimentem a házból, ne halljam tovább ezt a beszédet. Mielőtt a küszöböt átléptem volna, Hygea hozzátette:
— Emlékezzél rá, hogy a mély és végtelen tengernek voltam szentelve. Ne feledkezz meg erről Aszklepiosz. Sohase feledkezz meg erről!
Friss levegőre vágytam. A távolban terült el az álomba merült város. Vonzott a hely, hátha ott nem fogom olyan magányosnak és gyengének érezni magam. Mit ér az egész nagy tudomány, ha nem tudsz segíteni szeretteiden? Beérve a városba, elfogott a vágy, hogy már menjek is ki. Óhajom az emberi társaság iránt — legyenek bár idegenek — múló kívánság volt. Fojtogattak a házak, a sikátorok, a nyugodtan, vagy remegve alvó emberek szuszogása. Kimentem a városból. Világos éj volt. A horizont fölé emelkedő sápadt Hold különös fénnyel vonta be a tárgyakat. A Napisten föld alatt sokáig elrejtett szobra vigyázta Kósz városát. Soha nem láttam még éjjeli órában. A Hold sápadt fénye az istenség jól ismert arcképére esett. Vonásait meglágyította, lekerekítette, olyanná tette, mit egy női arc. Valóban az volt. Már húsz éve nem is gondoltam Ma’doulára, fekete asszonyomra, de most láttam, és felismertem a kőarcban. Ahogy emelkedett a Hold az égbolton, a sugarai más szögből érték a szobrot. Ma’doula arca lassanként eltűnt, és helyét mások foglalták el. Szemei előjöttek az árnyékból, és kivehető lett a halánték felé kihúzott ferdesége. Ajkait a fény megvastagította, és kitöltöttebbé, húsosabbá tette, melyen talányos mosoly jelent meg. A szobor egyre jobban a Hattiban megismert rabnő képét idézte, aki nekem adta szerelmét, melyet senki másnak nem adhatott. Még a nevedet sem ismerem, Sumér rableány… Az együtt töltött idő — egyetlen pillanat — túlságosan rövid volt ahhoz, hogy megkérdezzem: „hogy hívnak?”
A vándorló holdfény egyre újabb oldalról esett a szobor kőarcára, és állandóan változtatta. Az égbolt csúcsára érve az egészet megvilágítva nem hagyott rajta árnyékfoltot. Az istenség most Hygea lett, ahogy legelőszőr megláttam fenn a hegyen, amikor arra kért, szerelmi varázslatot űzzek, vagy halálosat. Szemei csillogtak, félig nyitott ajkai hallhatatlan szavakat suttogtak. Kifejezéstelen arcára égő kínszenvedés vésődött, mintha a kőből hús-vérré akarna átváltozni. Mikor a hold kezdett lehaladni, és Hygea képe elmosódottá vált, és tudtam, hogy mikorra hazatérek, már nem fogom ott találni.
A szobák üresen és pusztán álltak. A kertkapu nem volt bezárva s ez azt jelezte, Hygea elment. Többé nem láttam, és nem hallottam felőle. Egy gyermek látott egy árnyat a tenger felé osonni. Egyik kikötői őr hallott valamilyen csobbanást, paskolást és utána semmit. Visszaemlékeztem Hygea szavaira:
— Ne feledd el, a tengernek vagyok szentelve…
Reggelre kelve az istenség újra olyan volt, mint amilyennek eddig is ismertem. Estéről estére lestem fiatalosnak ható ajkain a mosolyt, kerestem az arcvonások megelevenedését, mint amilyennek Hygea elvesztése előtt láttam. Az egyiptomi papok hite szerint, bár a Hold mindig ugyanazt az utat teszi meg, mégis mindig más. És ez így lesz ezer év múlva is. A merev szoborarc így szólott hozzám, megmagyarázva a látottakat:
— Isten és ember vagyok. Egyetlen és számtalan is. Férfi és nő, gyűlölet és szerelem — egyikből a másikba változom. Egy millió emberöltő folyt le eddig előttem, Aszklepiosz, és még egy millió fog még eltelni. Phoebus néven neveztél, mert így hozta kedved, de igazi nevemet nem ismered. Lehet, nincs is. Nektek a Nap vagyok és a messzeség; magamnak a végtelen és az idő. Találkoztál velem Sába városában, Hatti fennsíkján, az Okeánosz ismeretlen kis szigetén, az arany maszkos halottak között Mükénében. Hiába menekültél, mert itt is eléd kerültem. Mindenütt ott vagyok, ahol te vagy, mert egy vagyok veled…
Az életem folyt tovább. Végeztem napi teendőimet.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
