Kedves barátom!
Nehogy azt gondold, hogy elfelejtkeztem rólad, és nem él még most is élénken emlékezetemben az együtt eltölt idő. Az ifjúság gyönyörű évei! Csak annyi minden történt velem, hogy nem maradt energiám másra, mint a túlélésre.
Emlékszel rá, hogy nem voltam én egy izgága, rosszindulatú srác. Még azt is eltűrtem, amikor engem büntettek meg a katonaságnál a helyett a váradi fiú helyett. Három nap magánzárkát és tíz nap éjszakai szolgálatot sóztak a nyakamba. Te jöttél segíteni rajtam: éjfél után őrt álltál, ameddig egy pár órát aludtam. Egyik nap te jöttél ki, a másik nap egy moldovai román fiú. Nehogy az ellenőrzés alváson kapjon.
Emlékszel még, miért büntettek meg? Hát ezért, mert az a váradi gyerek éjszaka belevizelt az őrmester csizmájába, ami az ajtó előtt állt a folyosón. De nem is ezt akarom most mondani, hanem, hogy én mindezt, meg még sok más mindent is zokszó nélkül tűrtem. Mondtátok is, hogy „fát lehetne hasogatni a hátamon”, amilyen nyugodt természetem van. A váradi srácot is csak a leszerelés után pofoztam fel. Nem azért, mert orroltam rá a balhé miatt, hanem a szája miatt. Hallottam, amint a barátainak — már a kaszárnya kapuján kívül — röhögve mesélte, hogy ő milyen furfangos ürge, és hogy helyette más vitte el a balhét. Erre már elfutott a méreg, és lekevertem neki egyet. Legyen neki ez tanulság…
Azóta aztán történt velem jó is, rossz is. Inkább rossz, mint jó. No, de ne panaszkodjunk!
A jót a Fennvalónak, a rosszat magamnak köszönhettem.
A katonaság után elvégeztem a főiskolát. Az állategészségügyit. És amikor kihelyeztek egy állami gazdasághoz, megnősültem.
Kezdett szépen alakulni az életem; kaptam szolgálati lakást, feleségemnek állást adtak a gazdaság irodájában és rövidesen megszületett a kisfiunk.
Én sokat dolgoztam, hogy mindent megteremthessek a családomnak. Be is fizettünk egy öröklakásra. Két és félszobásra. Ennyire jutott akkor a jövedelmünkből.
Hiába volt azonban minden erőfeszítésem, hogy jobb életet teremtsek, mégis elhidegültünk egymástól.
Elvártam volna, hogy este mikor hazajövök, meleg étel várjon, s egy kis kedvesség. Legtöbbször már ágyban volt az asszony ilyenkor, és csak oda szólt, hogy „az étel a kályhán”. Mire végeztem az evéssel, ő befordulva aludt már. Ha megsimogattam, rám mordult, hogy hagyjam békén, mert fáradt.
Még ő a fáradt!
Érted? Én jövök haza egész napos munka után, és még ő a fáradt!
Napról, napra rosszabb lett…
Aztán becsapott a ménkű!
A gazdaságban kitört egy járvány, és mire feleszméltünk már úgy hullottak az állatok, mint ősszel a legyek. Mire sikerült a járványt megállítani, az állománynak fele elpusztult. Az eredmény pedig végül az lett, hogy az igazgatót, az állatorvost és engem letartóztattak gondtalanság miatt okozott súlyos anyagi kár miatt. Az igazgató kimosta magát, de minket, kettőnket szándékossággal, szabotázzsal is vádoltak, és kaptunk is fejenként tíz-tíz évet…
Két év múlva a rendszerváltozás után felülvizsgálták az ügyemet, és a politikai vádat, a szabotázs vádját ejtették. Így szabadultam.
Igazából ekkor szakadt rám az ég! Amíg bent voltam a feleségem elvált tőlem, a lakást eladta és ismeretlen (számomra ismeretlen) helyre távozott a fiúnkkal együtt.
Se pénzem, se lakásom, se állásom. Börtönviselt embert senki nem alkalmazott. Egy volt állatgondozóm, aki a kezem alatt dolgozott adott egy helyet, ahol meghúzhattam magam, a csűrben. Napszámból éldegéltem. Elvállaltam mindent: kaszálást, kapálást, segédmunkát építkezéseknél. Nem sokat fizettek, mert ugye az én múltammal örüljek annak, amit kapok, és ne várjak el többet.
A nyár és még az ősz is így eltelt valahogy, de télen megszűntek a kereseti lehetőségek. Elmentem a városba, hátha inkább akad valami, meg a vasúti várótermeket főtik, s ott át lehet vészelni a telet. Nyomor a köbön!
És mindennek a csimborasszója, hogy volt nejem a rendőrséggel kerestetett, mert nem fizetek gyerektartást. Azt mondta a rendőröknek, hogy a hajléktalanság csak egy csel, hogy ne kelljen fizetnem. Kihallgattak, és kidobtak. Pedig reméltem, visszavisznek e börtönbe, és ott ennem adnak, meg egyéb…
A gyermekemet sem látogatom, vádaskodott tovább az asszony. Mégis, ilyen állapotban, ilyen helyzetben, mint amilyenben én vagyok, meglátogathatom a gyermekemet? Megmutathatom neki magam?
Ki tudja milyen kép él benne az apjáról, az anyja minden elítélő véleménye ellenére?
Szabad nekem azt összetörnöm? Mert akár mit is hall rólam, azt ő átértékeli, saját vágyai szerint átalakítja. Hogy az hamis kép? Lehet, sőt biztos, de pozitív! És az ő szempontjából ez a kép nagyon fontos. Így gondolom…
Ebben a pillanatban a helyzetem rózsásnak mondható az eddigiekhez képest. Meleg szobában fekszem egy kényelmes ágyban, tiszta fehér ágynemű között, és kedves emberek vesznek körül. Egyetlen szavamba került és már hoztak is papírt-ceruzát, hogy írhassak neked, kedves barátom.
Az történt, hogy elütött a ködben egy autó: eltört a lábam, három oldalbordám, és agyrázkódást szenvedtem. A mentő ide hozott az Irgalmas Rend Kórházába — a baleseti osztályra. Lehet, még a karácsonyt is, itt töltöm.
Ez az én karácsonyi ajándékom a sorstól…
No, neked is kellemes ünnepeket kívánok!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:49 :: dr Bige Szabolcs-
