Nyomtatás

Levél a laktanyába

Messze ment fiam, gyakran jársz eszemben.

Képed el?ttem akkor villan át,

ha hajnalban hajcsárként havat hányni

édes álmomból felkölt Jóanyád,

ha nyulak nyalnak sót az ujjaimról,

és ha konyhánkban a neon kiég,

ha kotorászva az asztalfiókban

rá kell jönnöm: ott minden a tiéd,

ha hírt, zenét, verset vagy viccet hallok,

s veled osztanám mind meg, ami szólt…

Rád s Krajovára gondolok, ha éjjel

Villanymozdony dudál, dízel sikolt.

Bethlen, 1986.

Az irgalmas samaritánus

Testvér! (Jobb híjján így szólítalak.)

A bibliádból hullt ki ez a lap.

Otthagytad. Neked úgy látszik, alig

hiányzik, amit Urunk itt tanít.

Elnézlek, amint fontoskodva jársz.

Gy?r?dik homlokodra ránc:

nem könny? hajszolni a szerencsét,

s vigyázni: a látszat csupa szentség.

Sóvár szemed rejti tömjénfüst-köd,

úgy számlálod harminc szép ezüstöd:

mindkét félt?l jól jön, nem egyébért:

bolond, aki nem keres, csak éhbért.

Hozzád hasonló szent ember haladt

országút-menti fügefák alatt.

Régen indult, sokat gyalogolt már,

mérte útját halkan dúdolt zsoltár.

Egyszerre csak útszéli tisztásról

kín-keserves panaszkiáltás szól.

„Vér? Seb? Sebaj! De hol a tarisznya?

Gyerünk csak az országútra vissza.

Jönnek szépen mások, hogy bekössék –

minek játsszam, hogyha nincs közönség?

Az sem baj, ha nem tudjuk, csak ketten,

hogy a hála pénzét zsebretettem,

de most akár százan is tudhatnók,

hogy elvitték el?lem a rablók.

Fel is ment a vérnyomásom, cukrom:

semmi kereset a rongyolt cuccon.

Hogy legalább mérgem levezessem,

rúgok egyet jót a görnyedt testen!"

Milyen a f?nök? Van elég vita.

Biztos érvet akart a lévita.

Eldöntötte még a tegnap este:

utána ment, tíz lépésr?l leste.

Kalapjáról leolvadt a festék,

fák mögé rejtette kövér testét.

Egy célja volt: jaj, csak meg ne lássák!

Visszafojtotta a szuszogását.

Látott mindent. Hát ebb?l elég volt!.

Csoda, hogy nem szakadt rá az égbolt!

Nincs a papnál földr?l mentett holmi,

pedig – hej, de jó volna: zsarolni!

Nincs, csak vér az összetépett ingen

Nem nyúlt le a f?nök? „Én sem ingyen.

De ha divat szenved?be rúgni,

követem a példát: nesze, úgy ni!"

Bár sohase jöttek volna erre,

szegény ember, agyba-f?be verve

így maradt búsan kifosztva végül

pénz, remény, testvér és egyház nélkül.

Kanyaron túl tövises bokroknál

Samáriai szamár poroszkál.

?is tudja: Júdeában szégyen,

Hogy a der? ragyogjon szemében:

Nekivághat innen a világnak,

Ki nem tanult vágni szent pofákat.

A gazdája hétköznapi ember.

Vásárra megy pár üres vederrel.

Otthon a pénzt két marékkal mérték:

Samaritánusnak más a mérték.

Magától is lefékez a barma.

?sem pislog félve jobbra-balra.

Ami kötelesség, az nem érdem:

Ott áll már a megvert mellett térden.

(Ne keresd az emberséget mindig

azoknál, kik a tömeget intik.)

Bár a vérb?l is Sion-szag árad,

Töml?ib?l leemel egy párat,

Bort s olajat tölt a csúf sebekbe.

Csacsijának is megj? a kedve,

Ha a háta húzó súlyt nem érez…

A kihullt lap itt ért a végéhez.

Hazaküldtem, ha már rátaláltam,

Hátha itt e rohanó világban

Pillanatra elszorul a torkod,

S egy-két percre … becsukod a boltot.

Kolozsvár, 1995.

Nemzedékünk…

Volt egyszer egy tanár-korosztály.

Egy fokkal jobb az ?s Gonosznál,

Mert megbuktatni sokat nem mert,

s csak igen ritkán evett embert.

Fogalma sem volt, mi fán termett

play-back, software, E-mail, internet,

hangja betöltötte a házat,

de volt benne kis szent alázat…

Hol a babért túl b?ven mérték,

ott is tudta, hogy mi az érték…

s mint id?zített plasztikbomba,

nyugtalanul megy nyugalomba.

                Kolozsvár, 2001.

Csángó

Mit mond, nehéz. Selypítve ejti.

Mi messzi múlt volt, elfelejti.

Anyanyelvét ölébe rejti.

Földje fölé nem n? szivárvány.

Kihaltát a világ kivárván,

Nem jelzi sírkeresztnyi márvány.

Budapest, 2005.