Már tegnap incselkedett a tél, de nem vettem komolyan. Pedig a hajnali szürkület furcsán, fehéren villódzott.
Nagy pelyhek keringőztek a hópihék a levegőben, sziszegő szél muzsikált hozzá.
Állok az ablakban, és gyermekkorom varázslatos csodavilága sejlik fel bennem.
— Esik a hó! — kiáltja bennem a kislány, és örül a lelkem.
Mesebeli táj tárul szemem elé. Lassan minden fehérre változott. Olyan tiszta lett, olyan békés, olyan ártatlan… olyan mesebeli… olyan gyerekkorom béli.
Emlékképek tódulnak fel bennem.
Nagyanyám hósipkás háza, ahol mindig duruzsolt a tűz a sparheltben, mire felébredtem. Nem láttam, csak hallottam, mert akkora dunna volt a takaróm, hogy az orrom sem látszódott ki rajta. De a lerben sülő krumpli és az olajos káposzta semmihez nem hasonlítható illatát csak megéreztem!
Nyakig kifészkelődtem a nehéz dunna alól. Nagyanyám már éppen a mindennapos reggeli takarítást végezte. Először is kis köröcskéket rajzolva fellocsolta a földes helységet, majd kisöprögetett. Közben serényen rakta a tűzre az esti morzsolásból ottmaradt csutkákat, amik jó meleget árasztottak. A jégvirágok egyre inkább engedtek a meleg levegő olvasztó követelésének, és nagy bánatomra kezdtek cseppecskék formájában legördülni az ablaküvegen. „Sírnak a virágok” — mondtam.
Nagyapám gumicsizmában, nagy kucsmában lépett be, topogott, szorgalmasan verte le magáról a frissen ráhullott havat.
— Dicsértessék! — szólaltam meg vékonyka hangomon.
— Décsértessék! — pödörte meg nagyapám a bajuszát. — No! Hogy aluttá lánka?
Meg sem várva a kötelező választ, hogy „köszönöm, jól”, már mondta is:
— Oszt ideje vóna főkeeni má! Mingyá früstökölünk.
Kaptam magam gyorsan, kibújtam az ágyból, magamra az ubonyt, és irány a lavór. Nagyanyám addigra belekészítette a jó meleg vizet, a furcsa illatú háziszappannal megejtettem a reggeli cicamosdást.
Közben már az asztalra tette nagyapámnak a minden reggel kijáró kupica pálinkát, aminek felhajtása előtt megint elhangzott a „Décsértessék”, utána meg kijárt az „Egésségére, apjuk!” jókívánság, amire rekedt köhécselés volt — „köszönöm” helyett — a válasz.
Asztalhoz ültünk.
— „Édes Jézus légy vendégünk, / áldd meg, amit adtál nékünk.”
E nélkül nem lehetett hozzáfogni az evéshez. Nagy-anyám keresztet vetett a házilag sütött kenyérre és gyengéd mozdulattal megszegte azt. Volt az asztalon paprikás zsír, ebbe mártogattuk a finom, ropogós héjúra sült krumplit, és olajos káposztát ettünk hozzá. Kell ennél fenségesebb eledel?
Most is érzem az ízét a számban…
Ekkor a kávéfőző berregése visszaránt a jelenbe. Kiszédelgek a konyhába, és magamba döntök egy nagy adag kávét… reggeli helyett… mert arról már rég leszoktam.
Pedig annak a régi früstöknek az illata még mindig itt lengedezik körülöttem.
— Dicsértessék! — mondom a Zuramnak, aki furcsa szemeket mereszt rám.
— Mit álmodtál? — kérdezi összeráncolt homlokkal, miközben ő is felhörpinti a nagy csésze kávét.
— Egésségére, apjuk! — lehelem sejtelmesen mosolyogva.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.16. @ 19:16 :: Fitó Ica
