Két világ pereme ez,
furcsa találkozó,
mint mikor a tél
a tavaszba még beleér,
de az árokba hányt havon
már rést ütött a nap.
Odakinn minden rohan,
szikrát okád a hang, s a lét
megrepeszti saját üvegét,
ázó tájon gázol
és igyekszik elszakadni
a mögötti határtól.
Míg a másik
– az álmok népe –
csendbe fullva ring a légbe.
Most én is ülök,
s egy papírlap fölött
átnézve látom,
amint a guruló kalyibákon
elfekszik az ég.
Amott a kalauz nevet,
s egy morzsaszeletet
lepöccint bajszáról a szél.
A kerekek alatt
valami fényes kacat
– talán egy elvesztett remény –
a megszürkült köveken zenél,
ahogy az id?
bele-bele kap.
Úton vagyok most már,
bizakodom, bár a cél
pénzre nem váltható,
tehát mit sem ér,
azért én tartom magam.
Itt benn sz?kös a tér,
– Bocsánat – mondja,
s újból hozzám ér,
majd a két személy
ismét szétszakad,
hisz egy perc nem elég
– és több nem akad -,
hogy az emberek
egy világba forrjanak.