Meghasadnak. Bel?lük valaha volt személyiségek
tántorognak el?, beszélnek varjúul, görényül,
gilisztául, sakálul, farkasul, sáskául, kesely?ül,
de sem a fák, sem a sírásók, sem a koszorúk,
sem a mécsesek nem értenek a soknyelv?
gagyogásból egy szót sem – csak mennek, lépnek,
nehézkesen, mímelve, hogy még mindig, még mindig,
még mindig, még mindig van bennük valami más,
valami több, mint a humusz, a k?, az oszlás, vért
és szöveteket képzelnek saját csontjaik köré,
agyvel?t és szemeket az üres koponyákba, érzéseket,
érzéseket, érzéseket oda, ahonnan mér régen dezertált minden…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Kántás Balázs