Talán soha nem is volt esélyünk
Azon a holdfényes sors-éjszakán
Egymás mellett pihentünk némán
Száz harc után
És ezer harc előtt
Tudtuk: élünk
Az utca különös-nyugodtan fénylett
Előttünk, amint a domb tövében
Álltunk
A fagyott lámpák borították
Földöntúli, magányos fénybe
A házak álmát reggelig
Egy néma soha el nem játszott zongorafutamot
Kergetett a szél a pocsolyák fölé
Meg-megállt, majd a derengő éjjelen
Sírni kezdett, mert soha meg nem születhetett
Sok mindenki meghalt, sok minden változott
De mi még ott voltunk
Te a pocsolya fölött álltál
Hajad folyóvá fújta a szél
Nem tudtál megszólalni
De a szemed különösen fénylett
Belenéztél a vízbe
A sodró idő tükrében nézted magad
Arcod, mit a tiédnek hittél eddig
Szomorúan nézted a múltat és a jövőt
Vonásaid a néma vízen
A véletlent formázták
Csepp hullott a vízbe és
Arcod elmosódott, másévá lett
Szertefoszlott az ‘én’
Felém jöttél
S én szemedbe nézve
Megérthettem magam
Az életet
És hogy ez az este
A véletlen szimfóniájának
Félhangja csak
És ettől olyan gyönyörű
Megértettem az este furcsa derengését
Megértettem szemed ragyogását
Megértettem, hogy ez a perc minden
Mert rám nézel
Megértettem, hogy ez az este az űr
Aztán éjjel ébren fekszem melletted
S úgy zokogok, mint egy csecsemő
Némán, világító cigarettával a kezemben
Kilépek az erkélyre
Te benn alszol még holnapig
Megjegyzem magamnak alakod
A párnát fejed alatt
A ráomló, összekócolódott hajad
A ráncokat bőrödön
Nézlek
Most minden olyan békés
Még holnapig
Mintha minden elbújna előlem
Ami fontos, amit érezhetnék
Mintha rám omlana a világ
Semmi értelme
Valami még hiányzik
Honnan jöttünk?
Miért találkoztunk most?
Miért állt meg az idő hirtelen?
Miért nem maradhat valami jelen,
Miért lesz ez holnapra emlék?
Még előttünk hosszú évek végtelen sora
Ezer élmény
Ezer szín
És ezer derengő utca
De minek
Ha lassan mindent elfelejtünk
Én is elfelejtem az alakod
A párnát ölelő hajad
Halványuló emlék lesz
Régen féltem a haláltól
De már rájöttem:
A kérdésekre nincsenek válaszok
Élek
Amíg el nem tűnünk
Nyomtalanul
Külön-külön sodródva
Öregedve
Csupán egy csodás véletlen
Ez az este
Régen féltem a haláltól
Csak ne engedd hogy elfelejtselek
Most aludj csak
Én átölellek
Hallod, kint a szél
Hogy fújja felénk
S hogyan fújja el
A zongorafutam hamiskás hangjait
Rólunk szólnak
Arról, hogy minden perc tarthat örökké
Arról, hogy soha nem múlik el semmi
Arról, hogy holnap már nem leszek veled
De most itt vagyok
Arról, hogy nap mint nap
Ezer elágazáson válunk el
Száz képzelt baráttól, szeretőtől
És nem látjuk őket többé soha
És minden nap máshol ébredünk
Arról zenél
Hogy percenként
Véletleneken múlik az életünk
Kire nézünk rá
Kit nem veszünk észre
Ki mellett megyünk el
Ha nem ülök le egyszer egy árnyékos,
Tavaszi lépcsőre,
És te nem követed azt a régről ismerős illatot
Tán soha nem találkozunk
Minden nap másképp ébredünk
Ezer epizódot sorsnak hihetünk
És akkor azzá is válik
Az égre nézek
Erre a megismételhetetlen, furcsán derengő éjre
Csak így történhetett
Ezer véletlen láncolatán át
Csak ez az este lehetett
Csak az az utca
Csak az a furcsa ragyogás a szemedben
Egy pillanatra találkoznak
Életünk nyikorgó kenderkötelei
Maga az élet
Éppen itt állok az erkélyen
Kezemben a cigarettával
És a szobában éppen te
éppen most
Minden pillanat Istent mutatja
Mert éppen úgy történik
Éppen ezt választottuk
Aztán lementem sétálni
A rakparton lépdeltem a köveken
Hagytam, hogy lábam vezessen,
És az, hogy minden második kőre léptem
Aztán váratlanul a harmadikra
Egész életem meghatározza
És már nem mehetek vissza
Egy másik úton
Ahol a rakpart összes kövére léptem
Néha meg-megállok
Felnézek és nem értem
Vállaimra fekszik az ég
S úgy érzem rám szakad a világ
Süketítő robajjal
Úgy érzem, felelős vagyok,
Nem szabadott volna megállnom, és felnéznem
Úgy érzem a felelősségem a
Véletlen szimfóniájának
Tökéletes esetlegességéből ered
Balra nézek
És a Dunán látok elúszni egy gallyat
A partra lépek
És kiemelem a vízből
Hazaviszem
Elindulok és ahogy az egyik sarkon
Találomra befordulok
Egy asszony jön szembe
Rám néz egy pillanatig
Majd tovább siet
Hazamegyek
Te még ott alszol
Én az erkélyre lépek újra
Látom magam az idő tükrében
Véletlenül lettem
Véletlenül itt vagyok
Arcom a hullámokban változik
Másokévá lesz
A szél ami most a te gyönyörű hajad
Mozgatja
Jövőre már máshol fúj le egy levelet a fáról
De most itt vagyunk
Átölellek
Beléd ölelem közös életünk
Közös gyermekünk
Közös öregkorunk
Te kinyitod a szemed,
Rám nézel,
És öröknek képzelem a percet
És Istent látom szemedben
Ordítanék de nem jön ki hang a torkomon
Hogy itt vagyunk ketten
Hogy itt pihenünk száz harc után
És ezer harc előtt
A véletlen csodája
És ettől szebb, mint ha lenne
Gondviselés
A céltalan, szédítő táncban
Ez a kis csend
Ez a véletlen, szótlan, örökké tartó dermedt éjjel
Értelmetlenül,
Ez a múló pillanat
Nem jelent semmit
És így jelent mindent
Ez a pillanat
Megszületett
És benne megszületett Isten
Rám nézel, és elmosolyodsz
Majd újra álomba merülsz
Álmodsz talán egy másik életről
Ahol együtt maradunk
Örökre
Álmodj csak
Álmodj örököt reggelig
Holnapra elfelejtesz
Elfelejted a vöröset, a sárgát, a régi illatot,
A régi lépcsőt,
A fagyott fényű éjszakát
Így kellett legyen
Most még itt vagy
És itt vagyok én is
A szemedbe nézek
És mindent megértek
Ez a véletlen zongorafutam a sors
És mindegy hogy elmúlik
Most itt vagy
És itt vagyok
Most
Nézz még rám
Ölellek
Maradj így
Így maradtál meg bennem
Soha többet nem láttalak
Te ezer percet éltél sorsnak
És én is percente hagytam el elmúlt perceim
A véletlenben találtam életre
Az esetlegesség vált értékké
Külön-külön száguldunk céltalan
A kietlen tömegben
Ezer arc között magányosan a halálig
És majd lehet, hogy egyszer, távol,
A sodró arcok, illatok, a választott
Utak erdejében
Rám gondolsz,
Mert valahol távol a szélben állsz,
És szemed valahol
felcsillan talán
ahogy a szellő feléd sodorja,
s te meghallod
a véletlen zongorafutamait
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:28 :: Kovács-Cohner Róbert
