Kovács-Cohner Róbert : Ég és Föld között

Nyomtatás

I.

Isten, majd lesz úgy, hogy válaszra lelek?

Mert van, ki mindig feleletre vár.

Gyújts lángra újra: elsodor az ár!

Isten, van, ki Neked kérdést feltehet?

Bár mondják sokan: az ember – műremek,

Szobrod félkészen égetésre vár,

Ha meleged egy szebb világra tár,

Fázni leheletedtől, mondd, hogy lehet?

Szilárdítson meg, Isten, égi fényed,

Vágyad lángja titkokat mutasson,

Szülessen énemből új isten-éned.

Add, hogy szívem fény mellett kutasson,

Hogy benned választ láthasson a lélek.

Várok: bűnöm titok maradhasson.

II.

Várok: bűnöm titok maradhasson

Magam előtt, s az irányt adja végre

Most vágy-lovam, és ha felnéz az égre

Elfáradt kocsisom, megállhasson:

Már megunta, hogy újraalkosson

Múló világot; útszélre kísérje

Megtépázott hószínű lovát: nézve

megtört szemét, hagyja, hogy kimúljon

A pára végre: idegenbe vitte.

Sötét lóból lángokat fakasszon,

A megváltást mert mindhiába hitte.

Forró tüze új utat mutasson,

Hogy fusson véle, s ha minden mögötte,

Így lesz jó: pokoli kín adasson.

III.

Így lesz jó: pokoli kín adasson,

Hogy ócska tükröt múzsává színezzek,

Hogy testet néha léleknek nevezzek,

Így, hogy énem istenné válhasson.

Mért? Hogy ok a képzeletben hasson,

Hogy szürke égre napsütést hihessek,

Hogy múltból álom-jövőt képzelhessek:

Jövőt a szív elmúltból fonhasson.

Így látom arcát mindig fényesen,

S majd ha régi éjjelt sorssá képzelek,

Így mindig újra átölelhetem.

Néznek rám majd vissza közös életek,

A földi bánatot átléphetem,

Ha megváltást csak magamban keresek.

IV.

Ha megváltást csak magamban keresek,

Tűzpokollá válik lángolásom,

S ha kialszik, fázom – nagyon fázom,

S csak egy út van: múló máglya lehetek.

Ki parázsom óvja, fázik s didereg,

Mért nem fordult felé forró álmom,

Jéghamumtól mért’ kell, hogy megázzon?

Füstöm felszáll nyomtalan, ha szeretek.

Lángom mért’ fújja másfelé a szél,

Attól, ki hamuból adott életet?

Mért’, hogy tüzem mindig csak addig él,

Míg ki nem huny a céltalan szeretet,

S megértem – ő már csak a szélnek él:

Vele néztem lentről tűnő felleget.

V.

Vele néztem lentről tűnő felleget,

Míg mi fontos, éji esővé vált.

Életem halálom elől bujkált,

S miénkké képzeltem száz szép életet.

Ránéztem, és ő akkor rám nevetett,

Felállt, haja láng, és a széllel hált,

Mint más éjen. Kapja fel, arra várt,

Szemében a felleg árnya könny helyett.

Lassan repült fel, én láng-haját néztem,

S akartam: a perc örökké tartson.

Azóta füstként keresem az égben,

Néha látom, s kérem: szárnyat adjon.

Száll, és felhő takarja el, mint régen:

Tovafut, hogy mindig változhasson.

VI.

Tovafut, hogy mindig változhasson:

Isten örök vendég az életünkben –

Kandallónknál ül, s úszik a fényükben,

Ha múltunk parázsra kap a moston.

Ha hamu már, ablakot kell nyisson

S ha füstje elszállt, bízhatunk hitünkben,

Indul, s magunkra hagy új melegünkben,

Hogy ha fázunk, megint bekopogjon.

Mindig hirtelen jön, ha már vacogunk,

Új, más ruhában, hogy rendet rakjon:

Bár hogy ki lehet, biztosat nem tudunk,

Ismerős arca meg kell nyugtasson,

S a szemét látva mindig bizakodunk:

Nézheted úgy, hogy igaznak hasson.

VII.

Nézheted úgy, hogy igaznak hasson

Kihűlt testét: hisz csak önvédelem volt!

Már túl ismerted, ahogyan átkarolt,

S gyenge volt, hogy új arcot mutasson.

Nem hagytad végül, hogy felolvasszon,

Csak jégcsap volt, mi végül beléhatolt,

S már olyan, mint te: egy múltba fagyott holt.

Nézed, s hívod az Urat, mulasson:

S mindig jön, hogy Ő mossa kezeid,

Hogy nem vagy gyilkos, elhiteti veled,

Ő forrasztja be fájó sebeid,

S úgy létezik, ahogyan elképzeled

Ha akarod, ő lesz belső feled:

Bármit beleláthatsz – azzá, s úgy lehet.

VIII.

Bármit beleláthatsz – azzá, s úgy lehet.

Bírát teremtesz: ártatlan maradsz.

Az Ő útján magad felé haladsz,

Mert Ő teszi szabaddá a két kezed.

És bár végül mindig mégis megteszed,

Nincs baj, mert ha Neki életet adsz,

Tudod, hogy végül csak jutalmat kapsz,

Ha a saját neveddel elnevezed.

Részedet magadon kívül rejted:

Ne mondhassák, csak benned van a léted,

Látják kezét: kezedről lefejted,

S mondod: fentről rám szigorúan néznek,

S oly jól mondod, végül elfelejted:

Csak áttetsző, múlékony, csalfa képzet.

IX.

Csak áttetsző, múlékony, csalfa képzet:

Csillag voltam, s fekete lyuk lettem,

Űröm mélyére szívet hihettem,

Beleszédültél, ha mélyemet nézted.

Vakított sötétem, hallani vélted

Fénylő dobogásom, és mögöttem

Isten arcát sajáttá tehettem,

Mert áttetszésem enyémmé remélted.

Felém indultál – új pályán láttalak:

Vontalak, ígértem Holdat, Napot,

S végül téged is magamba zártalak.

Engednélek már: bennem ‘nincs’ ragyog,

Ha zuhantál felém, sose vártalak,

Tudhatnád már: én is csak egy vagyok!

X.

Tudhatnád már: én is csak egy vagyok

Közülük, akik érted kelnek útra,

Indulok, s talán elérek a múltba,

Búcsúzom, s egy felhőre mutatok:

Nézz fel, barátom, mindent itt hagyok,

Ne várj rám, de egyszer majd nézz fel újra

A felhőre, szél új utakra fújja,

Nézz fel, és tudd, mögötte ott vagyok.

Égi-vándorként csak őt keresem,

És csillagokból néha visszanézek

A földre, itthagytam rég jobb felem.

Ha látsz egy éjjel majd, suhanva fénylek,

Ne kívánj semmit, de gondolj velem,

Ne hidd azt, hogy az égben ér a végzet.

XI.

Ne hidd azt, hogy az égben ér a végzet –

Minden mögöttem, tovább haladok.

Ugyanaz minden, s lassan változok,

Magamban vagyok: pokoli igézet.

A semmiben, nézd, érzem minden részed,

Ez anyám keze, így simogatott,

Ez volt barát, s most szemei vakok,

Ez bűn, ez én, és ez meg itt: a végzet.

A feketeség tűzvörös belülről,

Tér-idő örök múlásról dadog,

Mesélek neked majd sikoltó űrről.

Múlt, jelen, jövő köröttem forog,

És hiszem Hawking tanát az időről,

Fény mögülem, ha újra kiragyog.

XII.

Fény mögülem, ha újra kiragyog,

Itt van velem az összes árulásom,

Táncolják velem örök számadásom

A féreglyukban rég elmúlt napok.

Újra régi folyóba juthatok,

Életem eltűnt alakjait látom,

Fénnyé remegve, Isten, arcod várom,

Meglátlak, s végre kérdést súghatok.

Nézd, lásd: születik teremtett világ,

A köldökzsinór elszakad, majd érted

Hallgatnak légszomjba fúló imák,

S arcod fényétől pokol tüze éget,

Itt van előtted egy bukott diák,

Nyugodni vágyom, teljesítsd be léted!

XIII.

Nyugodni vágyom, teljesítsd be léted,

Ölj meg, ha már gyilkossá te tettél,

S örök éji bálba te vetettél,

Itt az idő, nézd bennem örök-részed,

Sötétemben csak egy világít: fényed,

Pedig már réges-régen kihűltél,

Távol vagy: szememben tüzed még él,

Csillag, mért’ hagytad el a földért léted?

Ha egyedül zuhansz sebesen felém,

Ég s föld közt lángod még egyszer ragyog,

S ha füstölve esel majd porba elém,

Lásd szememből magadban a Napot,

Csak egy könnyet hullajts, legyen az enyém –

Fojts esőbe te: áruló vagyok!

XIV.

Fojts esőbe te: áruló vagyok!

Árultam szobromért anyám, barátom,

Bálványhitből vágytam égi tűzmásom,

S fényt súg magányom, mint a csillagok.

Szemem bogara öröklétet ragyog,

De számat csak sötét űrbe tátom,

Saját magam másokban imádom,

Pedig csak másokban élnek angyalok.

Ki szeret, ál-fényemmel vakítom,

Néz, s ha hullni lát, kívánsága lehet:

Földet érésem akarja nagyon,

És zuhanva imát mormolok neked,

De hang nem terjed űrben, nem hagyom;

Isten, majd lesz úgy, hogy válaszra lelek?

XV.

Isten, majd lesz úgy, hogy válaszra lelek?

Várok: bűnöm titok maradhasson,

Így lesz jó: pokoli kín adasson,

Ha megváltást csak magamban keresek.

Vele néztem lentről tűnő felleget,

Tovafut, hogy mindig változhasson,

Nézheted úgy, hogy igaznak hasson:

Bármit beleláthatsz – azzá, s úgy lehet.

Csak áttetsző, múlékony, csalfa képzet:

Tudhatnád már: én is csak egy vagyok.

Ne hidd azt, hogy az égben ér a végzet,

Fény mögülem, ha néha kiragyog.

Nyugodni vágyom, teljesítsd be léted:

Fojts esőbe te: áruló vagyok!