És a nap mind korábban ment le.
Az ablakban állva néztem a képkeretnyi világot:
Még tűz a nap – egy elfelejtett szimfónia visszhangjai –
és eszembe jutott a szó, a hang:
maroknyi galaxis-életünk tartottam kezemben.
Kiviszlek holnap a hegyek közé,
kifakult sorkatonák ezeréves lábnyomai közé,
az ölnyi megfakult világló völgybe,
hogy aludhass a hold alatt.
Hunyd le majd a szemed, mert talán nem leszek ott,
hunyd le, és a szemed sarkába szűrődő fényben
a szférák csendjében álmodj örökké.
Ha meghalsz azon az éjjelen,
hegyomlás hangon majd egybeforr a seb –
csak görnyedt testem formáz kérdőjelet
a kebelnyi dombon –
felnézek majd, és hazaindulok.
Nem fogok sírni. Elfelejtelek.
Elfelejtelek, de vetített elmúlásodban
az Isten kezében megremegő diákon
Akhilleuszként taposok felhő-takarta tekinteted
sugarába örökké –
aludj a hold alatt.
Párkányon felejtett kitöltetlen űrödbe könyökölök –
aki még felnéz a holdra, most összekapaszkodik,
és tábortűz mellett a teremtés ritmusát kántálja
forró leheletek kereszttüzében –
már nincs sokkal tovább.
A számadás perceiben a várost bámulom.
Aludj a hold alatt a völgyben –
másnapra megőrülsz.
Megígértem, hogy elhozlak ide:
a tudás fáját borostyán nőtte be,
és a távolban
Istent formázza egy szobor.
A fehér fényben kontúrjai kettévágják
a halódó világot.
Semmi változás. A barázdák arcomon
ösztönök hordalékát gördítik szemem sarkaiba.
Talán ott alszol, ahol örök éjjel van.
Nyugodt, gyöngyházfényű shakespeare-i éjjel –
talán kolostor a völgy.
Tévé szól, és felhőkre akasztva lóg
az elszámolás ingája. Szélcsend van.
De még támaszthatunk vihart.
Ne félj, ha sejtjeidbe döf, miértekké szakítva őket
a hold fénye –
ha szemhéjad alatt ránganak a fáradtság vibráló,
korholó képei – a dombtetőn szépia-profilod
tájba simuló vonalait figyelem.
Úgy olvadsz az utolsó perc félhangjaiba,
mint ahogy pupillád erezetét festem át majd holnap
akvarell-homályú elmosódott önarcképemmé.
Az ablakban állok – megint korábban megy le a nap.
Te az ágyon fekszel. Még nem mondtam el neked,
holnap hová tart utunk – hogy ha felébredsz,
éjjel lesz.
Éjjel.
Örök éjjel.
Az utolsó éjjel.
(véres nyomok hátamon körmeidtől)
“Úgy simulsz a nyári táj édeni harmóniájába,
ahogy éjjel rám karistolt álmod simult
paradicsomi fákként meredő combjaid közé.
Álmaidban nem te szakítottad le az almát –
én nyújtottam feléd kezemben:
sárga levét hold-köldököd udvarává simogattam.
Ha vörös lett, sikoly szakította ketté a világot –
nézz a tóra: fentről talán
az én kezemből hullik le a kavics,
s a hullám körei
napról-napra gyűlő karikák szemeink alatt.
Csak az utca hallja, ahogy
kimondom az utolsó éjjelen:
szeretlek.
Még alszol.
Alszol még párnákba fulladt ígéreteink
szorítva két karodban.
Én indulok. Nem látsz többé, tudod.
Az utolsó percben majd görcsbe dermedek,
becsukom az ablakot (erőt gyűjtök karjaimba, Igét),
becsukom az ablakot, és csenddé simítom
a világ szörnyű valóság-zaját.
Aludj csak.
Rád nézek még – fényképed őrizem délibáb-pupillámban
hiánytól lángoló utak padkáin.
A hold csillan meg hazug szememben,
s szempilláidról csordul le
a régi ágy ócska huzatára,
sárgává festve tömjén-illatú álmaidat.
Indulok.
Karomba zártam illatod,
utolsó fényképed hordom zakóm zsebében –
aludj a hold alatt.
A völgyben fekszel, és arcodat
a hajnal vonja pírba.
A hold párnaként
hajad szétomló napsugarai alatt hever.
Az utolsó perc. Már nem nézlek.
Én a holdba kapaszkodom,
és örökre eltűnök a hegyek mögött.
Árnyékom hűs béklyóként
nehezedik testedre még,
s a dombokat derengő vörös fénybe vonja.
Leheletem szád sarkából gördül alá,
és sóhajként borítja be
az utolsó menedéket.
Vihar támad, és a bálvány darabokra törik.
Alszol.
Álmodsz még egy régi szobáról,
ahol az ablakból vigyázom álmodat.
Számadás.
Egy napsütötte utcán kóborlok szabadon,
vagy a hegyek mögött vonok fénybe még
egy derengő arcélet,
vagy sejtek alagútjába bújok
a reggel fényei elől –
Elárultalak.
Mit sem sejtve alszol a feltámadó szélben.
A hold pupilládba költözik,
s hideg kezemet még érzed lázas homlokodon.
Ablakpárkány. Utolsó perc.
Tévé zúg. Számadás. Ajtócsapódás.
Ha felébredsz, az ég tükröződik majd szemeidben.
Szabaddá tettelek. Tiéd a völgy.
Hiába bújok el.
Hiába rejtőzünk.
Ablakkeretben nézem arcom üres körvonalait talán
egy messzi titkos füstös garzonszobában,
és te
Álmaidban a hold alatt fekszel,
és adsz még egy kis időt a világnak:
holdarcú gyermekünket – az Istent –
karjaidban féltőn ringatod.
Úton
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Kovács-Cohner Róbert
