Kovács-Cohner Róbert : Párhuzamosok II.

Nyomtatás

1. Ébredés

Esők cseppjei, hová szaladtok?

Végigsimíttok vászon-arcomon,

és sötét van, és hallgatom, hagyom:

már nem hazudtok, már nem maradtok.

“A szél elül: még itt vagyok belül,

régi sátrunk vásznát befoldozom,

s ha itt hagyom, magam feloldozom:

oly egyforma már alul és felül.”

Gátat építettem, és elhitettem,

hogy nem ér el minket eső, ha jő;

elég a kő. A sarki fény-jövő

glória felettem, ha mellettem

fekszel. Itt mindig megmelegszel.

Szíved alatt hordozol. S oldozol

csomót a szélben? Sss.. Csak vágyakozol. Csak várakozol.

Álmodsz mellettem, s nézlek, ahogy fekszel.

2. Reggel

Vákuum-hangon jött reggel a vihar,

és én kimentem gátat építeni.

Nem nézted, ahogy húsomba mar

a villám, s nem szóltam: ‘fáj veszíteni’.

A sátort, mikor feltámadt a szél,

s felkeltem – résnyire nyitva hagytam,

hogy láthasd: karjaimban elalél

a villám, s a föld nyílik meg alattam.

S hogy nézhessem, ahogy fehéren álmodsz

a szélcsendről, a tavasz illatáról.

Arról, ahogy karjaiddal átfogsz –

egy sátornyi biztos kis világról.

3. Az árulásról

( ahol csak egy percre lettünk idegenek

és felhők jöttek, és én rád néztem még,

és tudtam, nem válthatom be ígéreteim.

Te teremtettél, s most beléd halok –

érted lépek ki a viharba,

de veled magamat is kihűlten itt hagyom –

csak kontúrjaim derengenek majd melletted.

és halkan, lassan mindent elfelejtve

álmodba vackolom még magam

elmaradt percek bélyeg-zálogául,

és vénáim térképét arcodra rajzolom –

hogy sose felejtsd el – elárultalak.

lassan felejtek, ahogy álmodba vackolom még magam,

mielőtt az esőbe lépek.

tán sosem volt enyém ez az álom,

és talán a jobbik felem örökre ott maradt.

itt benn: a zene és Te –

ott kint: a vihar.

és amikor kilé- )

4. Építkezés

Ott álltam egy véletlen helyen,

kabátomról ömlött az eső.

Régi lábnyomodba fektettem kezem,

rámtaláltál, s úgy hívtál elő

álmaidból, mikor sátramba léptél:

mellettem tátongott száz éve fekhelyed.

Remegtél, mert hideg volt, és féltél,

de én tükörképemmé tettem a szemed.

Most kőfalat építek, hogy ne folyjon a víz

ölelkező álmaid s közéd.

Vigyázlak, hogy nehogy átkaroljon

az éj, s pokrócként boruljon föléd.

De elfogyott a kő – csak szívem maradt,

hogy befejezhessem a szörnyű gátat.

Átdobogja a szikár falat,

átlükteti megálmodott ágyad.

Nem látlak már, ahogy szívemet

az utolsó tégla helyére teszem:

magas lett a fal, s hogy megvédjelek,

bűneimmel elszigetelem.

5. Jövőkép csendélettel

( pek a sátorból, eső után,

tudom, már nem áll el soha.

most is ugyanúgy

piros napok tekernek kerékpáron

és ugyanúgy sietnek a halál elé életek

sorozatgyártott fák bólogatnak

és megcsillan a perc éle még

a műanyag szögletes végtelenben

ketrecek gurulnak át a sztrádán

őrjöngő felejtésekkel fedélzetükön

és régi borozások foltos paplanaiba

csavarodik most is az idő

az emberek is ugyanúgy

néha meg-megcsóválják fejük

és az elmerengők előre néznek

semmi nem változott

minden ugyanolyan

marad )

6. Búcsú

Csak falat látok. Fekete márvány.

Mindent odaadtam, hogy elveszítselek.

A vihar dúl.

Nincs ajtó a falon.

Nincs utam a sátorba vissza.

Ártatlanságom utolsó fényei

a holdból festik sápadtra arcodat.

Te rólunk álmodsz –

talán fel sem nézel,

ahogy a búzamezőn

az ösvényen visszaindulok.

Az esők cseppjei előttem szaladnak,

s egymásba vesznek a párhuzamosok.

7. Úton

Zsebeim üresek.

Szívem helyén tátong a búzamező.

Nem sírok.

Csak az eresz kopog még.

Lassan kitisztul az ég is.

Nekem már nincs erőm –

megvédtelek magamtól.

Csak a mező van.

A végtelen út.

Hisz úton vagyok.

Mindig úton.

Oly könnyű így,

hogy mindent feláldoztam.

Fekete csuhámban a fényt

magamba iszom.

Oly jól esik.

Az üvegdarabok kezemben –

hidd el, nem csillagok.

Szemem is csak az alkonyt tükrözi,

ha néha-néha holdként ragyog.

Fehér ingem rajtad hagytam egyszer,

azt hiszem –

ha már nem leszek, az melegítsen.

Aludj csak.

Nekem már nincs erőm.

De fekhelyem száz éve tátong melletted

valahol

egy búzamező közepén

valahol

egy véletlen helyen

8. Intermezzo

Vándor! Eláll az eső,

és egyszer a fal is leomlik.

Lépj álmába, ha utad véget ért,

s ha majd egyszer felmorajlik

a vihar a messzi horizonton újra,

maradj.

Álmodj a szélcsendről.

9. Talán

Ha majd a sátorban egy hideg hajnalon

arcodon a régi árnyakon

omlik fénnyé az eső, és álmaidat egy odatévedt vándor

valóvá simítja egy régi lábnyomon,

én megállok, és visszanézek,

csak hallgatom, s hagyom

amikor énekeltél, az olyan volt, mint –

Párhuzamosok II.

Úton