és újra a megszokott fények
most idegen színnel világítanak
mert ahogy megszilárdult minden
te is újra velem szemben voltál
de csak annyira hogy még láthattam
izzadt kontúrjaid tűnő nyomát
a műbőr ülésen velem szemben
a vonatban a régi peronon a büfében
idegen torzult arcok alkoholfüstje
átutazóban tán tartanak valahová
mindenki egy legfontosabb cél felé
bentről nézem míg a remény mellőlem
pár percre leszállt és elment unicumért
az állomáson az idők glédába állnak
őszülő hajjal a peronon pletykálnak egyre
esernyővel egy sárga alkonyban állnak
pedig még fel sem libbent a most sápadt függönye
robogva az ugyanolyanból az ugyanolyanba
a kupéban az áporodott füstszagú levegőről
jut eszembe megismételhetetlen illatod
mit kántáltak néha ócska utánzatok
hogy belémmarják ürességükkel
fájó hiányod
áll a vonat egy földöntúli lilás alkonyú
végtelen mély szakadék peremén
és az ember azért könyörög
hogy induljunk már
most hol van az a bizonyos kalauz
aki mindig belép ha már elbóbiskoltál
a remény –
hogy felzavarjon fáradt álmaidból
most hol van hogy karikás szemével rád nézzen
és azt mondja indulunk fiam
ha azt hitted nehéz volt bírni a vonat zötykölődését
ha azt hitted nehéz elkerülni a tekintetét
mikor veled szemben ült és te tudtad
hogy soha többé nem láthatod
mert csak véletlen hogy most ide került
és te sorssá képzelheted
ha azt hitted nehéz újra és újra hanyagul rágyújtani
mikor elhagyja a kupét
egy-egy élet álma
ha azt hitted nehéz most megtudhatod
milyen nehéz a súlytalanság
ez az fiam tudom hogy van jegyed
indulhatunk kapcsold be az övet fiam
vagy szétnyom a lilás alkonyban a könnyűség
és aztán tényleg elindulunk de nem érzem a zuhanást
és ha kinézek is a függőleges lesz a horizont
és ugyanolyan fák suhannak egymásba kapaszkodva
és ugyanúgy öleli s szorítja a csepp halálraítéltek –
a másik torkát hogy váljon eggyé vele
legyenek patak mielőtt szertefoszlanak
és ugyanúgy néha elsuhanó sárga ablak
és mögötte ugyanúgy a te alakod
anyaként és gyermekként
és már unom és unom a cigaretta ízét
hozzáragad a hátam az üléshez
és unom hogy réges-rég mióta elindultam
a fényes pályaudvarról ahol te búcsúztattál és azt mondtad
mindig várni fogsz rám és néztelek és távolodtam
azóta minden este mielőtt lefekszem hogy megint
beleragadjak a koszos ülésbe
amin szürreális méreteket ölt a
hamunak és a söröknek és a fiatal évek alatt megivott
alkoholtartalmú folyadékoknak ragadós keveréke
-mind én ittam-
unom hogy minden este mielőtt lefekszem
kimegyek a folyosóra és téged nézlek ezer alakban
a furcsán derengő templomromok tetején ülsz
hazug angyal
a szénabálákon fekszel és az eged nézed villámlásban
a kutyák után futsz ismeretlen tájakon
és nem szállhatok ki hogy lássam hogy nem is vagy ott
kimegyek a folyosóra és mindig bemesélem magamnak
hogy tudom még remélni hogy most ez az a perc
amit a forgalomirányító választott
ma lesz az az éjjel
ma éjjel tán bejössz a szobámba míg alszom
mögötted ezer képzelt gyűlölt szeretőd
gumikesztyűben vagy
gyengéden megfogod arcom
megforgatod és aprólékosan
megvizsgálod mennyit változtam
ebben a vonatpokolban
arcomon a ráncok vonalát
simítva keresed régi élményeink
ez a ránc a dunai este
ez meg itt a tó
közönnyel vizsgálod arcom
majd fehér ruhás barátaidra nézel
hogy várjatok még fiúk várjatok még rám
el kell még intéznem ezt a régi ügyet itt
aztán leszállunk a vonatról egy véletlen helyen
és ott újra megkaphattok
de ezt a kis régi ügyet még el kell intéznem itt
és nézed arcom és ők meg téged néznek
és vállam alá nyúlsz egy régi mozdulattal
és ma éjjel bejössz a kupémba
és megvető mosollyal
egy utolsó csókot adsz
az ajkaimra
és én hajnalban ébredek
és látni vélem alakod
és érezni vélem illatod
mint minden reggel
aztán napközben új útitársak
néha megkínálom őket magammal
harapjanak belőlem
és megint a másnaposság
a fáradtság
a vakítóan szilárdan álló tárgyak
az elsuhanó gyárak
napközben nem látlak sehol
hiányod mar belém
és mikorra lázas álmaimból tisztul a fejem
már esteledik
és újra látni véllek
borostás öregek gyermekeként
fenn az égen egy helikpoter zúgásában
a hullámzó rét füvében feküdve
és odaképzelem magam a múltba
melletted fekszem és attól szép
mert őszintének hiszem érintésed
rándulásaid ahogy beléd olvadok
szemed amint az eget kémleli
hallgatásod mikor hallgatsz engem
kacajod ahogy hempergünk a fűben
éjjel az eget nézve
és én kérdőjellé görbült közhelyként
görnyedve sírok az örömtől
mert tudom hogy nem lehet igaz
és tudom hogy csak hazugság a most
és utoljára látlak és aztán ugyanígy nevetsz
ugyanígy mozdulsz
ugyanígy fekszel a hullámzó fűben majd éjjel
hosszú évek múlva a fűben valahol ugyanúgy
és kacagva mesélsz majd neki régi szeretőkről
kik most villodzó csíkként futnak örökké a sínen
a sínen ami elfut a rét mellett és megfogod kezét
és egy fénycsíkra mutatsz a villámlás vonatzakatolássá lesz
és azt mondod nézd ebben is egy bolond ül
olyan régen volt
már nem is emlékszem az arcára
mintha vele is feküdtem volna itt
és mintha nézne az elsuhanó vonat ablakából
valami régi érzés
de már öreg és nem is ismernék rá
és egyébként is
egész éjjel szakadatlan járnak itt a vonatok
majd visszafekszel és odaadod magad
az éjszakának és az örökké zúgó vonatok robajának
mi csenddé olvad össze egy kupéban
ahol újra lázasan ülök és várlak és álmodom
és józanodom és zuhanok és néha beszélek egy pár emberrel
és megkínálom őket vodkával vagy cigivel és néha érzek
és néha látni véllek és néha még remélek
míg egyszer egy forgó rekedt éjszaka után ébredve
újra a fények és a pályaudvar
a vonatról leszállva minden a régi
mint évezredekkel ezelőtt mikor búcsúztattál
másnapos vagyok és tartani próbálom ezt a rémálmot
ezer hosszú évről hosszú vonatútról
de indulnom kell haza hisz már javában reggel van
a boltban veszek egy zsemlét és egy ásványvizet
hisz a másnaposságtól remegek belülről
és felszállok a villamosra és sírok a boldogságtól
hogy ilyen kegyetlennek álmodhattalak és ilyen
stációkat álmodtam magamnak és több volt mint az élet
és mindjárt elfelejtem az álmot már halványodik
és nézem a reggeli idegen arcokat
mit élhetnek meg belül kapaszkodva a villamoson
koszosan cigarettaszagúan ülök zötykölődöm
két napja nem voltam otthon
leszállok és virágot veszek
hogy örülj ha végre hazaérkezek
te való az álmaim után
majd elmesélem hogy egy éjjel ezer év alatt milyenné színeztelek
és titkon remélem hogy valahol belül olyan is vagy és hogy
valahol léteznek a sínek létezik a rét
de most már vár az otthon
elképzelem ahogy melegítődben vársz
a régi macskaköveken járok
kiszakadva kontúrjaimból
egy másnaposan táncoló világban
és a régi boltív – nem láttam ezer éve már –
elfáradtam ebben a hosszú álomban
a régi alkóv
az ajtófélfához támaszkodom kimerülten
a régi boltív
a csengőnk
végre hazaértem
becsöngetek
–
–
senki nem nyit soha ajtót
Legutóbbi módosítás: 2007.12.17. @ 10:48 :: Kovács-Cohner Róbert
