Megj.: Az illusztráció Kurucz Gabriella munkája.
Tipeg? tündérlány apró buborékban,
Forrásvíz felett lebeg az alkonyban.
Szivárvány sz?ttes fedi a trónját,
Hintának használja a kis patak habját
Legkisebb leánya a tündérkirálynak,
Virágot varázsol a tavaszi faágnak,
Szirmokat szór kecses kis kezéb?l,
Kökényt fest kékre az égnek színéb?l.
Száz éve született magyalfa csúcsában,
Száz szobában lakott a király várában.
Hócsillagnak hívta a tündérek népe,
Tavaszi tündöklés, a szépeknek szépe.
Kevés a kér?je Hócsillag kezének,
Várja az idejét igaz szerelmének:
Egy karcsú királyfit virággal nevében,
Jövendölt a jóslat a Legendák Könyvében.
Születése századik éjjele érkezett,
Vigasságra várnak nagy vendégsereget.
Bor, búzakenyér, elegáns kelmék,
Tízezer tücsök hozza heged?jét.
Eljött az este, indul a mulatság,
Százszorszép szirmait a sz?nyegre szórják.
Keringnek körbe a szép tündérlányok,
Virágot varázsol b?vös b?bájuk.
Hócsillag hallgatag ül apja trónján,
Gyémántok, gy?r?k csillognak ujján.
Felpillant félve, egy kérést meghallva:
Hosszú hajú herceg áll ott meghajolva.
Szemei szikráznak, mint zafír csillagok,
Ruháján ragyognak az ezüstös csatok.
Itt az ideje az ifjak táncának,
Várja a válaszát Hócsillag apjának.
Büszkén bólint a tündérek királya,
Nemes nagyúrnak tetszik a leánya.
Tóparti tisztáson szép táncuk lejtik,
Kéz a kézben keringnek éjfélig.
Sorsuk sebesen utolérte ?ket:
Csodás csókkal nyomtak rá pecsétet.
Szemeik szóltak, beszéltek egymásnak,
Tündérlány ajka tündérfi ajkának.
„Hogy hívnak, herceg?" kérdezi halkan,
Az ifjú mosolyog s megszólal lassan:
„Hócsillag, hisz ismersz: tavasszal virágzom,
Nárcisz a nevem, a májust vigyázom."
Hirtelen haragos szélvihar támad,
Mennydörgés rázza magasból a várat.
„Vártam végtelen e csodás pillanatra,
Most megtalált bosszúm, hívó varázslatra!"
Sírva sikoltottak az udvari vendégek,
Felismerték fagyos hangját a tündérnek.
Gúnyos és gonosz szavát nem feledték,
Százszor száz éve, hogy földjükr?l szám?zték.
„Vakká válsz hercegn? s világod elfordul,
Hócsillag, hangod most örökre elnémul!
Virágok nevével varázslat szállt rád:
Nemes Nárcisz, halld Urad haragját!"
Hócsillag hallgat, kék szemei könnyben,
Régóta hever ez átok egy rúnakönyvben.
Homály hullott le a tündéri várra,
Várnak a vendégek a király szavára.
„Balga bosszúvágy sújtott le átokkal!"
Kiáltott a király keser? szavakkal.
„Te, tündérfi, Te okoztad vesztét,
Nárcisz: neved nem hozott szerencsét!"
„Halljad hát herceg most az én parancsom:
Villámként vágtass, hagyjad el udvarom!
Lányom látását s hangját visszakéri:
Teljesítsd, vagy végzeted a lelked utoléri!"
Keser?n kifordul a kapun szép Nárcisz,
Vándorol vadonban, hol csak árnyék látszik.
Süvít a sivatag sárga homokja,
Tengernek tükrét is hasítja hajója.
Keresi, kutatja Hócsillag hangját,
Visszavinni vágyja szemének világát.
Barangol búsan szerte a világon,
Míg megakad szeme egy kicsiny virágon.
K?szikla került a kis hóvirágra,
Nem n?hetett tovább, beszorult alája.
Szépséges szirmai szomorún hervadnak.
Levelei lassan a földre lehullnak
Kemény a keze a tündérek fiának,
Szívesen segít a sérült kis virágnak.
Döngve, dübörögve a sziklak? legurul,
A hóvirág hálásan Nárciszhoz fordul.
„Köszönöm királyfi, jó lelked páratlan,
Segíteni jöttél, siettél váratlan;
Ám ború és bánat nyomja a szívedet,
T?lem nem kell titkodat féltened."
„Nemes Nárcisz Úr, virágok királya,
Megmentheted mátkád: de megvan az ára…
Szakíts szirmaimból egy kicsi fehéret,
Veled s velem amit vársz, feléled."
„Ablakok alatt, Hócsillag kertjében,
Ássál egy árkot s rejt?zz el mélyében.
Takard be testedet a kiásott földdel,
Szirmom s szerelmed reggelre kizöldell."
„Kijön kis kertjébe Hócsillag sírni,
Látni nem láthat, de illatod megérzi.
Szakítja szárad, ölel majd keblére,
Vigaszként visz majd szobája mélyébe."
„De hallgass ide herceg" – szólt a virág halkan.
„Sajnos ez semmi, rossz hírek is vannak.
Széttépve szárad, a varázst megtöröd,
De elmúlik élted s odalesz örömöd."
Hallgat hosszan s szomorún szép Nárcisz.
Arcán s ajkán a remegés játszik,
„Hócsillag hangja édes akácméz,
párás pillantása gyönyör, ha rámnéz."
„Megteszem, mit mondasz, kedves virágszál,
Életem értelme több e csúf világnál,
Elmúlok, elmegyek, itt hagylak kedvesen,
Boldogan búcsúzom, ha látom a kedvesem."
Hajnali harmat a Nap alatt kelve,
Nemes nárciszt nevelt Hócsillag kertje.
Sápadtan sírdogál a gyönyör? királylány,
Szomorú szerelme valahol messze jár.
Hirtelen… honnan is? Illatot érzett,
Forgatta fejét, de hiába nézett,
Kezével kereste, ujjait rátette,
Nem volt az nehéz, hisz szíve vezette.
„Illatod finom, felismertem rögtön!
Letépni nem lehet: szobám neked börtön.
Fekszem itt a f?ben, melletted, teveled,
Érzem, eljön értünk talán a kikelet."
Szívében szólt, hiszen hanggal nem tudott,
Álmosan, s ájultan a földre lerogyott.
Kezével karolta élete virágát,
Csendesen, csókok közt aludta álmát.
Sárga Nap sugara, melegen t?zött,
Hócsillag haján egy csillag id?zött,
Kelve a királylány kinyitja szemét,
S valóra válni látja a mesét..
„Nárcisz! H? hercegem, én drága szerelmem!"
Kiáltott kérlel?n s hangjától megretten.
„Látlak és létezel, újra szól a szavam!"
Karolja kedvesét s zokog boldogan.
Felébred félve a tündérek hercege,
Látja a lányt mellette nevetve.
Hallja a hangját, látja szép szemét,
Valami elhozta a varázslat vesztét.
Szerelmük szép és tudták, nem várhat,
Varázslat, veszély, nekik nem árthat.
Királylány könnyei adtak új életet,
Szerelmük szilárdan vert örök gyökeret.
Végéhez ért e varázslatos rege,
Szép és szelíd volt kettejük szerelme.
Mégis megtörni sohasem lehet,
Ezt jelenti a jóság s az igaz szeretet.
2004-12-28 – 2005-01-05
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Rácsai Róbert
