1. csillag
Cserfárólszökkent Csongor Csete
A varázst?zb?l született jövevény egészen addig aludt, amíg a nap olyan magasra nem kúszott az égen, hogy fénye elérte az aprócska lény vöröses bundáját. Ekkorra a parázs már teljesen kialudt s a hamu szétgörgött a kopott f?szálak közé, akik méltatlankodva penderedtek arrébb.
A fák még mindig védelmez?en hajoltak a tisztás fölé s csak akkor húzódtak valamivel hátrébb, amikor a bundás kis meselény lassanként megmoccant. El?ször csupán a bajszát igazította meg, összehúzva picike, rózsaszín? orrát; azután kinyújtózkodott, s hatalmasat ásított. Hunyorgott a szokatlan fényben s nagyokat pislogva jártatta körbe a tekintetét. Csillogó, zöldessárga szemei voltak, olyanok, akár a közönséges kismacskáknak, bár valamivel ragyogóbbak.
Miután gondosan szemügyre vette a hamu útjából hátráló f?szálakat, s azokon túl a fák sötét törzseit, ismét nyújtózott egyet. Háromszor körbeszaladta a varázst?z maradványait s közben megsuhogtatta hosszú, világosvörös bojtban végz?d? farkát.
Végül megállt s tanácstalanul szimatolt bele a leveg?be. A világ hatalmas volt s különös illatokkal teli, de egészen ismeretlen. A tisztáson nem mozdult semmi, még a levelek is hallgattak. A kismacska rövid töprengés után odasomfordált a legöregebb tölgyhöz. Mohos néhány perc múlva érezte, ahogy az apró, mesebeli kismacska karmai a törzsébe mélyednek. Halkan mordult egyet, mire a kis állatka rémülten hátraugrott.
– Üdvözöld hát az új napot, T?zr?lpattant! – hallatszott egy vidám hang a vén fa koronájából.
A t?zb?l született meselény még egy lépést hátrált s úgy sandított fel, immár félelemmel vegyes kíváncsisággal a lombok közé. A levelek alól vidám nevetés hangzott fel s a következ? pillanatban egy aprócska, kurta lábú lény bukkant el? a lombok takarásából. Óvatosan leereszkedett a vaskos törzsön, majd a gyökerek között megbotolva kissé ingatagon állt meg a mesebeli kismacska el?tt. A vörösbundás félénken lépett közelebb s körbeszimatolta a f?szálak közül éppen, hogy csak kilátszó jövevényt.
Valamiféle manó lehetett. Tet?t?l talpig zöld ruhába öltözött, tölgylevélb?l szabott mellényt, erd?zöld nadrágot s f?szín? kalpagot viselt, melybe egy iciri-piciri, vörös madártollat t?zött. A b?re éppolyan barna volt, mint a mögötte álló öreg tölgyfa kérge, az orra, akár egy apró, göcsörtös ágacska, a szemei pedig olyan élénkzölden csillogtak, akár a fák els? rügyei.
– Cserfárólszökkent Csongor Csete, szolgálatodra – lendítette meg a kalapját az apró teremtmény – tölgymanó volnék – tette még hozzá széles mosollyal, látva a kismacska furcsálló tekintetét.
– Mégis, miféle szerzet az a tölgymanó? – vonta fel rózsaszín? orrát a vörösbundás, rácsodálkozva tulajdon vékony hangocskájára.
– Nos, a tölgymanó éppolyan mesebeli lény, mint amilyen te is vagy T?zr?lpattant! – kacagott az apró emberke újból meglengetve a kalapját.
A kismacska még egyszer körbeszimatolta.
– Miért hívsz engem T?zr?lpattantnak? – kérdezte végül, karmait kíváncsian a tölgymanó felé nyújtva.
Cserfárólszökkent Csongor Csete most közelebb illegett aprócska lábain, melyeken – hiszitek vagy sem – legalább nyolc-nyolc lábujj meredezett, holmi gyökerek módjára a föld felé.
– Persze, neked még nagyon sok mindent kell tanulnod, T?zr?lpattant, hiszen csak tegnap hozott téged a varázst?z. Ezért is hívlak így: T?zr?lpattant. Vagy van más neved is?
A kismacska szomorúan rázta meg a fejét. A tölgymanó volt az els?, akivel találkozott s az egyetlen dolog, amire emlékezett az volt, amikor az imént, a meleg hamutól még kellemesen álmatagon felébredt.
– Értem már – hümmögte a tölgymanó és lassú lépésekkel körbesétálta a varázst?z legifjabb szülöttét. A kismacska most nyugodtan üldögélt, csak bojtos farkát lendítette meg néha.
– Lássuk csak – morfondírozott tovább a tölgymanó – sürg?sen el kell téged neveznünk! Nem szaladgálhatsz itt fel s alá név nélkül, a Göncölszekér bökje meg! Egyel?re talán az lesz a legjobb, ha megmaradunk a T?zr?lpattantnál, feltéve, ha neked is megfelel cimbora. Aztán meg a csillagok majd segítenek kisütni valami okosat, ha szépen megkérjük ?ket.
– A csillagok? – lengette izgatottan a farkát a T?zr?lpattant – Mik azok a csillagok? Mondd el nekem te, Cserfárólpottyant Csombor Csege!
– Cserfárólszökkent Csongor Csete! – húzta ki magát a tölgymanó kissé sért?dötten -, de legjobb lesz, ha egyszer?en csak Csetének hívsz – megcsóválta a fejét. – Sok mindent kell még tanulnod T?zr?lpattant.
A kismacska most már kíváncsian hegyezte a fülét. Csete kényelmesen letelepedett az öreg tölgyfa gyökerére s komótosan belefogott a mesélésbe:
– Ez itt a Zeng?álom Erdeje – mutatott körbe apró kezeivel. – Valaha itt minden hetedik esztend?ben mesebeli lények születtek. Olyanok, mint te vagy én. A varázst?z hozta el ?ket s mind ezen a tisztáson ébredtek fel, a vén tölgyfák árnyékában. Ám az id?k megváltoztak. Az emberek…
– Mik azok az emberek? – szakította félbe a T?zr?lpattant.
– Az emberek a föld lakói, a növényekkel és az állatokkal együtt – magyarázott tovább a tölgymanó – A mesebeli lények pedig az embergyerekek képzeletében születnek. Ha egy kislány vagy kisfiú képzelete eléggé er?s, a meselény valóban el? fog lépni a varázst?zb?l. Valaha a Zeng?álom Erdeje, a rétek s a hegyek tömve voltak meselényekkel; manókkal, tündérekkel, lápi lidércekkel. A mi helyünk azonban nem itt van. Valamennyi mesebeli lény célja, hogy feljusson az égboltra a csillagok közé. Odafönt laknak a leg?sibb meselények, kiket még a régi tábortüzek mellett ül? gyerekek álmodtak meg. Éjjelente ?k ?rzik a föld nyugalmát. Odafent mindig béke és nyugalom honol s a meselények boldogok. Idelenn a földön azonban lejárt a mi id?nk. Már csak kevesen hisznek bennünk s a lidércek, manók, koboldok elköltöztek az erd?k aljáról. Voltak, akik feljutottak az égboltra a többiek közé, másokat az emberek elfelejtettek s semmivé foszlottak. Mert minden mesebeli lény élete éppen addig tart, amíg van olyan embergyermek, aki emlékezik rájuk.
A kismacska elgondolkozva szimatolt bele a leveg?be. Nem egészen értette a manó meséjét s valami új illatot érzett el?kavarogni a fák közül.
– Szerintem a föld csodálatos hely – jelentette ki aztán – Miért akarna bárki is elmenni innen? Hiszen még te is itt vagy.
A tölgymanó olyan fürgén pattant fel, hogy kalapján csak úgy billegett jobbra-balra vörös tollacska.
– Helytelen megállapítás T?zr?lpattant! – rikkantotta hosszú orrát az ég felé fordítva. – Én tegnap este még odafönt pislákoltam s onnan néztem az emberek narancsfény? városait. Merthogy tavasztól tavaszig, Szent Iván éjjelét s Mikulás második keddjét kivéve én vagyok az Északkeleti Csillag.
A kismacska csodálkozva sandított a kéken fényl? égbolt felé.
– Leestél onnan? – kérdezte hitetlenkedve.
– Leugrottam – húzta ki magát a tölgymanó – Tegnap este ugyanis megláttam az erd?ben a varázstüzet s addig ücsörögtem itt a tisztás fölött, míg hajnalodni nem kezdett s én messze elmaradtam a testvérkéimt?l. Akkor már nem maradt más választásom, szépen lebukfenceztem az égr?l s felmásztam az öreg Mohos lombjába. S most, szerencsétlenségemre, a következ? Csillaghullásig nem ugorhatok vissza az égre! Biztos valami ostoba lápi lidérc áll majd be a helyemre, akinek fogalma sincs róla, miféle feladat Északkeleti Csillagnak lenni! Bár az is lehet, hogy nem lesz szükség helyettesre. Az emberek manapság annyira ostobák, hogy észre sem veszik, ha egy csillag fogja magát s lehuppan az égr?l!
A T?zr?lpattant meglep?dve hallgatta az aprócska manó szóáradatát. Még mindig nem volt egészen tisztában azzal, hogy hová is csöppent és mit kellene most tennie, de a Cserfárólszökkent szavai valahogy megnyugtatták, még akkor is, ha nem egészen értette a mesét.
– Jó id?re a földön ragadtam – magyarázott tovább a tölgymanó -, s ha már úgyis itt vagyok, talán legjobb lenne, ha tisztességes meselényt faragnék bel?led T?zr?lpattant cimborám, különben sose jutsz fel az égboltra a többiek közé.
– Miért akarnék odamenni? – tolta közelebb rózsaszín? orrocskáját a kismacska. – Hiszen itt minden olyan szép! S az illatok…
A Cserfárólszökkent szomorúan lendítette meg a kalapját.
– Régen valóban egész vidám volt erre az élet. Ám most már néptelenek az erd?k. A meselények még a környékr?l is elbujdokoltak s az emberek lassan az állatok számára sem hagynak meg egy csendes zugot, ahol meghúzhatják magukat. Ha én visszamegyek a többiekhez, rémesen fogsz itt unatkozni T?zr?lpattant!
A kismacska hatalmas fülei lekonyultak.
– Egyet se aggódj, kispajtás! – lendített nagyot a kalapján Csongor Csete. – Amíg velem tartasz, egészen biztos jól fogod érezni magad! Gyere utánam! Sürg?sen kerítenünk kell neked valami szép hosszú, mesebeli lényhez ill? nevet!
A tölgymanó ismét kusza mohahajjal ben?tt kobakjába nyomta vörösbegytollas fejfed?jét s már el is indult, futva, a feje fölé hajló f?szálak között.
A kismacska nem gy?zte szedni a lábát, hogy a nyomában tudjon maradni. Sohasem gondolta, hogy egy ilyen apró lény, akinek csak a kalapja hegye látszik ki a f? közül, ilyen gyorsan tudjon szaladni. Néhány perc alatt kiértek az öreg tölgyek ligetéb?l, amelynek közepén még most is ott feketéllettek a varázst?z hamvai. Az erd? megváltozott körülöttük, a fiatal tölgyeket akácfák váltották fel, közöttük bokrok ágaztak szerte, olyan s?r?n, hogy a kismacska alig tudott elkúszni alsó ágaik alatt. Csete pár perc alatt elt?nt a szeme el?l. A T?zr?lpattant immár az orrára hagyatkozva követte az apró manót, aki alig száz szarvasszökkenésnyire a tölgyfák ligetét?l végre megtorpant. Kiértek az erd? szélére, ahol a lassan feltámadó szél egy magas nyárfa ágait borzolta. A t?z? nap sértette a kismacska szemét, pupillái résnyire sz?kültek össze.
– Nézd csak! – mutatott el?re a tölgymanó, aki egy korhadt fatönkön egyensúlyozva. – Az ott a város! Az emberek lakhelye.
A T?zr?lpattant kíváncsian szimatolt bele a leveg?be, de most már nem érezte az erd? kellemesen puha illatát. A fákat szegélyez? réten túl cseréptet?s házak magasodtak, közöttük szálegyenes, lombtalan fák álltak, melyekre valaki különös sötét póznákat aggatott. Dübörg? zajt hozott a szél. A kismacska elfintorodott.
– Mi meselények Kemenesrétkeszinek hívjuk – magyarázta Csete -, de úgy hallottam, az emberek között valami egészen más neve van. Roppant veszélyes hely. Nappal csak úgy döngenek-morognak az autók, akár a méhek, éjjel meg kutyák vonyítanak a holdra.
A kismacska most szívesen megkérdezte volna, hogy tulajdonképpen mik is azok az autók és kutyák, de a tölgymanó máris folytatta:
– A városon túl a nagy folyó hömpölyög dél felé. Ott viszonylag kevés az ember s éjjelente, mikor a többiekkel együtt még odafent viháncoltunk, gyakran nézegettük magunkat a víztükörben. Még most is lakik a folyóban néhány vízilidérc meg vízköp? mafranc, egészen kellemes hely, bár régen, nagyon régen sokkal otthonosabb és kevésbé piszkos volt.
– Mi az a vízköp? mafranc? – szakította félbe a kismacska Csete szóáradatát.
– Persze, persze – kapott a kalapjához a tölgymanó. – Már egészen megfeledkeztem róla, hogy csak tegnap lobbantál el? a varázst?zb?l. Nos, a vízköp? mafrancok az emberekre nézve roppant kellemetlen vízi meselények. Általában egy kupac hínárra hasonlítanak, amit a gyanútlan kenuzó csak megmozgat a lapátjával és placcs, a vízköp? mafranc máris telibe találja, miközben a szerencsétlen azt hiszi, csupán ügyetlenül csapott az evez?lapáttal. Egyébként a fürd?z?kkel is egészen jól elszórakoznak, régen pedig a révészeket, meg a halászokat bosszantották. Állítólag egy régi, középkori tábort?znél álmodta meg ?ket egy csintalan kisfiú, az emberek pedig még azóta is emlékeznek a történetre s annak ellenére, hogy sohasem hittek a vízköp? mafrancok létezésében, a csintalan kis lények továbbra is vidáman bosszantják a folyóba téved?ket.
A kismacska megvakarta a füle tövét.
– Nem szívesen találkoznék egy ilyen… mafranccal – mondta -, de a város nagyon érdekesnek t?nik.
Csete idegesen felszisszent.
– Túl sok ott az ember, nem meselénynek való hely. Különben sem érünk rá kirándulni. A következ? Csillaghullásig ki kell találnunk, hogyan vigyünk fel téged a többiek közé.
A T?zr?lpattant felborzolta a hátán a sz?rt. Nem volt biztos benne, hogy el akar menni innen. Fogalma sem volt arról, milyen is lehet az élet odafönn az égbolton s pillanatnyilag itt, a Zeng?álom Erdejének szélében is jól érezte magát, ahogy újabb, különös illatokat kezdett érezni a szélben. Ám, gondolta aztán, a tölgymanó majd szép sorjában megtanítja ?t a dolgok rendjére s akkor b?ven lesz még ideje eldönteni, a Föld avagy az Égbolt a szépségesebb hely a világon.
– Régen egész könny? volt feljutni – folytatta tovább a tölgymanó – a meselény csak Szent Iván éjjelén felmászott a Balambér-hegy tetejére, elkiáltotta magát, hogy „ingyom-bingyom tutálibe-pitypalatty", átbucskázott a fején s máris odafönn találta magát. De manapság ez már nem ilyen egyszer?. Ahogy az emberek fantáziája és hite csökken, úgy a meselények is nehezebben kerülnek fel mostanság az Égboltra. A legutóbb például, amikor egy kósza vízköp? mafranc megunta a horgásztavi életet és felmászott a Balambér-hegyre, elmondta a varázsszavakat s átbucskázott a fején, úgy zuttyant le a legközelebbi kökénybokorba, hogy csak úgy nyekkent. A régi b?báj már nem m?ködik. Csak a Csillaghullás éjszakáján lehet felkászálódni az égboltra, úgy bizony! S a Nyolcak csak ritkán nyitnak utat az új jövevényeknek.
A tölgymanó megcsóválta a fejét, s megint lekapta a kalapját. A kismacska, aki eddig csak fél füllel hallgatta a Cserfárólszökkent újabb történetét, most felkapta a fejét.
– Kik azok a Nyolcak? – az a furcsa érzése támadt, hogy már hallotta ezt a szót, noha csak el?z? éjszaka lépett el? a varázst?zb?l.
Csete elégedett mosollyal nyugtázta a T?zr?lpattant kérdését. Újból a fejébe nyomta a kalapját és folytatta a mesét.
– A Nyolcak az égbolt ?rz?i. Ã??k irányítják a dolgokat a meselények között. Nyolc Csillag, akik minden égi lámpás mozdulatát ?rzik s éjjelenként a földi lényeket figyelik. Észak, északkelet, kelet, délkelet, dél, délnyugat, nyugat és északnyugat csillagai ?k.
A kismacska szemei hirtelen elkerekedtek a csodálkozástól s rózsaszín orrocskájával óvatosan megbökte az el?tte álló tölgymanót.
– Akkor te… a Nyolcak egyike vagy?
– Pontosan – húzta ki magát Cserfárólszökkent Csongor Csete. – Én ?rzöm az Égbolt Északkeleti Szegletét. Mármint olyankor, amikor nem ragadok a földön egy varázst?z miatt – tette hozzá kissé kedvetlenül, ám aztán máris felderült az arca. – Azt hiszem, a legkönnyebben úgy juthatsz fel velem az égboltra, ha mind a Nyolc Csillag barátságát elnyered. Igaz, ebben az esetben egy hosszú utazásra kell felkészülnöd cimbora. Megeshet, hogy némelyik Csillag próbák elé állít majd. Ráadásul meg kell találnod azt az embert is, akinek a képzeletében megszülettél. Enélkül ugyanis egyetlen meselény sem kerülhet fel az égboltra.
A kismacska izgatottan mozgatta meg az orrocskáját. Bojtos farkával ide-oda csapkodott s háromszor is körbeszaladta Csetét. Egyre jobban tetszett neki az aprócska tölgymanó meséje, bár még most is sok minden akadt, amit nem értett. Miért akarnak a meselények a Zeng?álom árnyas erdejéb?l az égboltra kerülni? S egyáltalán, mifélék azok a csillagok? Az égen most csak settenked? fehér fodrokat látott.
Csete ott ugrált el?tte a f?ben. Imént fogant ötletét?l annyira lelkes volt, hogy a kalapjába t?zött toll megállás nélkül illegett jobbra-balra.
– El?ször a Keleti Csillagot kell megkeresnünk! – hadarta. – Még ma este. Aztán a Délkeletit és így tovább. Ha sietünk, még a következ? Csillaghullás el?tt mindent elrendezhetünk s téged is megtaníthatlak mindarra, amit egy valamirevaló meselénynek tudnia illik – a tölgymanó megtorpant és elégedetten tette csíp?re a kezét.
A kismacska fél?sen pislogott egyet. Az égbolt félelmetesen magas volt fölöttük. Úgy t?nt, lehetetlen elérni. Azonban miel?tt bármit kérdezhetett volna, Csongor Csete beugrott a f?szálak közé s ismét az erd? belseje felé nyargalt. A T?zr?lpattant sietve futott utána. A tölgymanó visszavezette ?t a vén Mohos lombja alá.
– Itt kell keresnünk a Keleti Csillagot? – kérdezte a kismacska lihegve, miközben elhelyezkedett az öreg tölgy gyökerei között.
– Dehogyis, te csacsi! – kacagott Csete – Rájöttem valamire. A varázst?z fogja elárulni a nevedet. Hogyan is lehettem ilyen rémségesen ostoba! Hiszen minden meselény nevet kap a t?zt?l, amib?l születik… Hiába, régen voltam már viháncoló tölgymanókölyök! Gyere ide!
A T?zr?lpattant kíváncsian odasomfordált a tisztás kell?s közepén magasodó hamukupachoz. Csongor Csete néhányszor körbesétálta a t?z fekete-szürke maradványait, mintha azon t?n?dne, hogyan is lehetne rábírni ?ket arra, hogy nevet adjanak a mellette álló vörösbundás macskának. Aztán egyszerre felragyogott az arca. Háromszor körbeszaladta a hamvakat, s elmondta a balambér-hegyi varázsszavakat:
– Ingyom-bingyom, tutálibe-pitypalatty!
Aztán még halkan hozzátette:
– Cserfárólszökkent Csongor Csete, az Északkeleti Csillag kér rá, hogy fedd fel titkodat!
A T?zr?lpattant ijedten ugrott hátra. Hátán felborzolódott a sz?r látva, hogy a hamudarabkák megmoccannak a f? között. A zsenge hajtások méltatlankodva húzódtak arrébb, amint a t?z maradványai szakítva eredeti formájukkal, új alakokat kezdtek kirajzolni a tisztás közepére. Különös jelek tekeregtek végig a földön, eleinte még meg-megvonaglottak, aztán mozdulatlanságba dermedtek. A kismacska izgatottan körbeszaladta az ábrákat, majd megtorpant Csete el?tt, aki most hümmögve szemlélte a hamuból rajzolt alakzatokat. Aztán felderült az arca és széles mosollyal fordult a vörösbundáshoz:
– A neved: T?zr?lpattant Csillagszem? Somfordi.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Rusvai Mónika
