Varázst?z
Nyári este volt, s csillagok égtek az égen. Itt-ott el?kacagtak az Égbolt mélyér?l, kacsintgattak egymásnak, mókáztak. A földet figyelték, a városok nagy, narancssárga fényeit, s egy egészen picike csillag, valahol az éjszakában szinte elhalványodott az irigységt?l, amint megpillantotta Kemenesrétkeszi mélysárga lámpasorait. A fény burát vont a városka fölé, nagy, áttetsz? álompaplant, s az utcákon nem mozdult semmi. Csak néhány levél zörgött, s olykor egy-egy kutya vakkantott az árnyékok közé.
A csillagok megpihentek kicsit a házak fölött, arcukat jóles?n melengették a ragyogásban. Kés?bb, amikor szemük már elvakult a lámpafényt?l, hunyorogva továbbszaladtak a rétek felé. A fekete földet látták odalenn; a dombok otromba vonalait, ahogy lassanként nyúlnak, formálódnak a folyó felé. Néhány csillag a víz fölé érve megtorpant, s büszkén csodálta meg magát annak tükrében. Azután mind összerezzentek, s pislogni kezdtek, mert valami új, szokatlan fény lobbanása keltette fel a figyelmüket. T?z pattogott valahol.
Alig néhány szarvasszökkenésnyire Kemenesrétkeszi házaitól egy kerek, bozontos üstök? erd? magasodott. Vén fái most egészen mozdulatlanul álltak, egyetlen kósza szélfi sem kapaszkodott kusza lombjukba. Közöttük azonban, egy piciny tisztáson, valamiféle t?z pislákolt. A csillagok érdekl?dve ereszkedtek alább, s fényük tisztábban izzott fel a fekete Égbolt magasában. Els? gondolatuk az volt, talán ember gyújtotta a lángot, ám amint közelebb értek a fák koronájához, már látták, szó sem lehet err?l.
A tisztáson varázst?z lobogott. Mégpedig olyan varázst?z, amelyb?l a mesebeli lények születnek. A fák jóles?en borzolták meg lombjukat, ahogy a csillagok fénye beragyogta leveleiket, s lekúszott egészen gyökereik mélyére. A varázst?z vígan pattogott a tisztás közepén, szabálytalan lángjai egyre csak nyúltak-kapaszkodtak az ég felé, mintha el akarnák érni a csillagokat, amelyek meglep?en közel voltak azon az éjszakán.
Az egyik fa meglendítette göcsörtös ágait, s hangos nyikorgással odahajolt a t?zhöz. A legifjabb hajtásáig beleborzongott a kíváncsiságba, s az Északkeleti Csillag, aki a koronájához legközelebb álldogált, tisztán értette szavait:
– Hmm… hmm… ilyet is rég láttam már. Legalább száz esztendeje…
A tisztás többi fája helyesl?en rázta meg a leveleit. A Zeng?álom Erdejében immár száz esztendeje egyetlen meselény sem kelt életre. Mert, bár az aprócska erd? csupán egy gubancos bozót volt öreg fákkal Kemenesrétkeszi határában, vagy legalábbis az emberek ezt gondolták róla, valójában ez az apró zug volt a mesebeli lények szül?helye, a híres-neves-nevezetes Zeng?álom Erdeje.
A dús lombok alatt azonban már hosszú-hosszú évek óta nem gyulladt fel a varázst?z, s Mohos, a legvénebb tölgy attól félt, hogy valamennyi meselény az Égbolton maradt, s többé egyikük sem veszi a fáradságot, hogy földi veszélyek között bolyongjon. Most hát egészen közel nyújtózott a varázst?zhöz, amely immár egyértelm?en jelezte az új mesebeli lény érkezését.
A lángok hirtelen nyúlni kezdtek, különös alakokat vettek fel, még a színük is megkopott, s bár a t?z mit sem veszített nagyságából, fénye mintha teljesen elenyészett volna. A tisztás körül álldogáló fák kíváncsian figyelték a jelenséget. Mohos ágai közt, megérezve a tölgy szokatlan mozgolódását, felriadt egy pintycsalád, s rémült csiviteléssel szálltak át egy távolabbi vadcseresznyefára.
Id?közben a leveg?t nyaldosó lángnyelvek összekushadtak, megsz?ntek füstölögni, s lassanként egy apró, bundás kis él?lény finom mív? hátát kezdték kirajzolni. Néhány perccel kés?bb valamennyi láng kialudt, s az izzó parázsban fekve békésen szuszogott az új meselény.
Mohos még el?bbre hajtotta ágait, hogy megállapítsa az apró szerzet mivoltát, de ezúttal csalódottan kellett megcsóválnia fekete lombját. Sokféle teremtmény születését látta már a Zeng?álom Erdejében, ezerféle manót, álomlepkét, tulipántündért, szertelen törpét, s?t az ükapja megesküdött rá, hogy maga a Hétsz?ny? Kapanyányimonyók is a Zeng?álom Erdejében született, ám a mostanihoz fogható lény még sohasem pattant ki a varázst?zb?l. A vén tölgy olyan mélyen meghajolt, hogy ágai csak úgy recsegtek-ropogtak belé. Fél? volt, hogy felébreszti a békésen szunnyadó parázslakót. Mohos mégis egészen addig nyújtózkodott, amíg egyik aprócska ágával majdnem elérte az alvó kis jószág orra hegyét.
– Meglehet?sen pici orra van – állapította meg a vén fa mosolygós-bölcsen, s társai helyesl?en zúgtak körülötte.
A jövevénynek valóban csöppnyi, hideg, rózsaszín orrocskája volt, amelyet igyekezett minél mélyebbre fúrni vörösesbarna bundájába. Amolyan macskaforma jószágnak t?nt, de aligha emlékeztetett az emberek lusta, holdra nyávogó háziállataihoz. Az új meselénynek ugyanis hatalmas fülei voltak, végükön apró, fekete sz?rpamacsokkal, a farka pedig olyan hosszú, hogy szinte teljesen körbeérte az összegömbölyödve alvó állatkát. A bundája kezdetben olyan színt vett fel, akár a t?z lángja, ám id?vel halványabb rozsdásvörösbe fordult. A szemeit szorosan összehúzta, bajuszkája belelógott a parázsba.
A fák megillet?dve szemlélték a picinyke teremtményt, aki rezzenéstelenül aludt a varázst?z hamvai közt. Fölébe hajoltak, s ágaik szinte eltakarták az apró tisztást. Id?közben az éjszaka sötétje lassan foszladozni kezdett. A csillagok rég tovafutottak égi útjukon, s most valamennyien álmosan hunyorogtak kelet felé, ahol a hajnal els? csíkja végigfutott a dombokon. Mind az új fényt figyelték, kivéve egyetlenegy csillagot.
Az Északkeleti Csillag ugyanis ottfelejtette magát a Zeng?álom Erdejének tisztása fölött, s a vén fákkal együtt ? is megbabonázva csodálta a legfiatalabb meselényt. Már rég tova kellett volna siklania az égen, ám társai hiába kiáltottak utána, az Északkeleti Csillag id?vel elmaradozott t?lük. Egyszerre csak azon kapta magát, hogy világosodik, s a lámpások, akik azel?tt mellette utaztak, éppen elérik az Égbolt nyugati szegélyét. Az Északkeleti Csillag néhány percig sóvárogva bámult társai után, s arra gondolt, talán, ha sietve a nyomukba ered, még utolérheti ?ket. Ám azután meglátta a hajnal szélesed? csíkját, s tudta, ideje elrejteznie a lassan kifakuló égen. Körülötte azonban most más, számára idegen csillagok hunyorogtak, s neki valahogy nem akaródzott közöttük eltölteni a napot. Végül addig-addig pislákolt-lobogott a tisztás felett, míg a nap a dombok szegélyét nem érintette. Akkor egy pacsirta figyelmeztet?t rikkantott, s az Északkeleti Csillag, gondolván, hogy nincs más választása, leugrott az égr?l.
Háromszor átbucskázott a fején, lepottyant a tisztásra, majd apró, kurta lábú lény alakjában felkapaszkodott a legöregebb tölgy ágai közé. Mohos érezte, ahogy valami végigfut az ágain, s méregzöld levelei vidáman zúgtak fel.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Rusvai Mónika
