Bíborködöt hint az alkony
a zord testű táj szelíd arcára,
mint osonó árnyék
csupasz házfalon,
úgy kúszik az ég fényes oltárára.
Kitárja hatalmas szárnyait,
árnyat von a fénybe,
némán rezdülő pillája
álompárát szór, e meghitt,
könnyűtestű magányra.
Támolyog a haldokló est,
reszketve bújik meg
nyirkos barlangjában,
lábujjhegyen követik őt
az elbukó koldus árnyak.
Mélycsendből glóriát fon
a lebbenő tél lassú tánca,
utolsó szelíd leheletével
jégcsipkét simít,
az éj fedetlen koporsójára.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.27. @ 19:36 :: Szilágyi Hajni - Lumen
