Libasorban osontak a tengerpart felé, elől a Főnök, őt követte Kav és Nagyfülű, a legvégén Vágottfej lépdelt, ő vitte a vesszőkosarat is. Nagyon óvatosan, lassan lépdeltek, a gyapjas disznónak igen jó a hallása, a szimata is, bár ők szél ellenében próbálták becserkészni. Ilyenkor tavasszal könnyebb elejteni, mert nem hagyja el a kicsinyeit. Hosszú nyelő szúróbotokkal voltak felszerelkezve és fanyélbe kötözött éles obszidián vágókövekkel, Vágottfej időnként hátra nézett, nem ólálkodik-e nyomukban fekete medve. A Főnök hirtelen elhajította a botot, rögtön hallani is lehetett a visítást, rohantak előre, és Nagyfülű a vágókővel agyoncsapta a sebesült állatot.
Közben valami soha nem hallott robajló, furcsa hangot hallottak a tengerpart felől, ijedten egymásra néztek, aztán a Főnök intett, elindultak a hang irányába. Az utolsó fák között meglapultak, kíváncsian lestek a tenger irányába, és akkor meglátták. Valami nagyon furcsa dolog volt, lélegzetvisszafojtva, döbbenten lapultak a főben, ám semmi mozgás nem látszott, az a valami mozdulatlanul állt a tenger parton. Nagyon lassan kúszni kezdtek az irányába, a Főnök pedig elhajított arra felé egy követ, majd még egyet, de semmi sem mozdult. Még vártak egy keveset, aztán félig felegyenesedve arra felé osontak és mivel semmi sem mozdult felbátorodtak, és fegyvereiket kézben tartva lassan előre araszoltak, egészen a valamiig.
Mintha egy furcsa kunyhó lett volna fényes sárga színű anyagból, a felső része pedig olyan valamiből, mint a víz, teljesen átlátszó volt, ám szilárd. Gömbölyű lábakon állt, és a tetején sok hosszú, rugalmas, lapos szál állt ki belőle, a teteje érezhetően nagyon meleg volt.
Óvatosan belelestek, ismeretlen rendeltetésű valamikkel volt tele, de semmi élőt nem lehetett látni.
— Hát ez, ez mi? — kérdezte Kav a többiektől, de nem tudtak rá válaszolni, sosem láttak hasonlót, ők úgy tudták, hogy egyedül vannak a szigetükön, és egyedül a világon is. Már a szüleik is így tudták. És a szüleik szülei is, évente egyszer a törzs valamennyi tagja két hét alatt körbe járta a szigetet, hogy megbizonyosodjon róla: semmi nincs a világon csak végtelen víz, és a víz közepén a szigetük. Előttük senki sem volt a világon, őket a Teknősbékaisten teremtette, ő úszott először ide a végtelenből, ez a pár száz szigetlakó ember az egész világ. Legalábbis így mesélte a Főnök, őneki az előző főnök mesélte, annak szintén az elődje, világvégi kis szigetükön még sosem találkoztak idegennel. A Főnök egyébként is mindent tudott, nem szoktak ellentmondani neki.
— Talán Teknősbékaisten játszik velünk, nincs is itt semmi, ez a valami nem létezik — mormolta a Főnök.
— De hát itt van, megfoghatjuk, láthatjuk — válaszolt Vágottfej.
— És hogy kerülhetett ide?
— Mivel körülöttünk mindenhol víz van és nem vizes egyáltalán, tehát nem úszott.
— Hanem?
— Repült — bökte ki Vágottfej.
— Teknősbékaisten nem tud repülni, a teknősbékák nem repülnek.
— Nem a Teknősbékaisten, hanem mások.
— Kik?
— Talán nem vagyunk egyedül a világon, vannak más emberek is, akik ilyen repülő valamit tudnak készíteni.
A Főnök dühösen nézett Vágottfejre.
— Sem apánk, sem az ő apja, sem apánk apjának apja nem tudott másokról, sosem láttak másokat, nem helyes ilyet állítani, rosszat hozhat a fejünkre.
— Már pedig láthatjátok ezt a valamit, itt van, tehát kell lenni másoknak is rajtunk kívül, akik fejlettebbek, mint mi.
— Menjünk haza, szóljunk a többieknek is — javasolta Kav, elindultak a tábor felé. Ott a Főnök mindenkit maga köré gyűjtött, beszámolt arról, hogy mit láttak, aztán Vágottfej feltételezéséről is. Erre sokan morogni kezdtek, Vágottfej alapjaiban kérdőjelezte meg a hitvilágukat.
Végül is valamennyien elindultak vissza, ám a tengerparton már semmit sem találtak.
— Na, Vágottfej, ugye, hogy csak látomás volt, el is tűnt — nézett a Főnök a kételkedőre. De az megmakacsolta magát.
— Nem. Az a valami felrepült és elszállt, hisz a nyomai még most is itt vannak — mutatott a homokba.
A Főnök méregbe gurult.
— Te ezt nem mondhatod, nincsenek mások rajtunk kívül, a hatalmas Teknősbékaisten csak minket teremtett, neki és csak neki mutatunk be áldozatokat és senki sem rúghatja fel a hagyományainkat!
— Márpedig itt mások jár… — nem tudta befejezni, mert a Főnök fejbe vágta a kőbaltával, aztán a többiek elkapták az eretneket, felcipelték a tenger fölé nyúló sziklára és ledobták a mélybe.
Lefelé esve még pont láthatta a geológusok távolodó helikopterét.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.07. @ 12:36 :: Torjay Attila