Közvetlen az erdő mellett laktak, üdülőterület volt kis házakkal, sok növénnyel, nagy-nagy csenddel, tiszta levegővel. Az erdőből szürkület idején sokszor láttak előbújni őzeket, csíkos kis vaddisznókat, egyszer régebben, még a bekerítés előtt Klári a bokrok locsolása közben meglocsolt egy ott lapuló vadnyulat. Holtra váltan ugrott ki, de Klári is annyira megijedt, hogy percekig nem tudott megszólalni.
Hajnalonként a madarak szinte elképesztő koncertet adtak.
A városközponti 2. emeleti lakást cserélték le erre az erdőszéli kis házra, és ma már megnőttek a fák, bokrok, az év szinte minden szakában rengeteg színes virág díszlett, voltak gyümölcsfák, a ház mellett hinták, homokozó, volt szinte minden.
Csak gyerekük nem. Kilenc éve éltek együtt és egyre reménytelenebb volt az orvoshoz járás, vizsgálatok, beavatkozások, eleinte nagyon bíztak benne, a hintát is akkor építette, Klári pedig minden bevásárlásról hozott magával kis cipőt, csörgőt, sapkát. A legelején lehetett volna, a kapcsolatuk elején Klári terhes maradt, ő beszélte rá az abortuszra, hiszen semmijük sem volt. Akkor történhetett a probléma, a nőgyógyász nem vette észre az ikerterhességet, pár nap múlva Klári rosszul lett, újabb beavatkozás, hetekig tartott a gyógyulás.
Ide is azért költöztek, hátha a jó levegő, a nyugalom segít. Nyáron nagy sétákat tettek a környéken, kertészkedtek, eljártak fürödni a közeli folyóra, csak a tél volt szomorú. Ilyenkor beszorultak a házba, még nagyobb volt a csend és a csendben sokszor hallotta Klári sírását a zárt ajtó mögül. Ezen a téli vasárnapon túl voltak a rokonlátogatáson, nem volt semmi dolguk, ebéd után sétálni indultak. Az erdőn keresztül mentek a nádas felé. Az első pár száz méter után elindult a hóesés, lassan kis pelyhekben esett, majd nagy-nagy vattacsomók estek egyre sűrűbben, lassan már látni sem lehetett. Szemükbe húzták a sapkát, felhúzták a kesztyűt.
— Forduljunk vissza — javasolta Klári.
— Csend, csendben legyél, nem hallod?
— Nem, mit?
— Halló, halló — kiabált és csendben füleltek, aztán már mindketten hallották a csendes szipogást valahonnét a közelből. A hang irányába indultak és majdnem megbotlottak a két kicsi gyerekben, egy fa mellett ültek, már alig látszottak ki a hóból. Klári letérdelt melléjük, lesöpörte róluk a havat.
— Gyorsan, gyorsan, igyekezzünk, haza kell vinni őket.
Ő a nagyobbik, öt-hat év körüli kislányt, Klári a pár évvel fiatalabb kisfiút vette fel és siettek amennyire lehetett. Csúszkálva botorkáltak, szemük, szájuk tele lett hóval, valahogy azért hazaértek.
Megálltak a nappaliban, ő rakott egy csomó fát a tűzre, Klári pedig takarókkal bugyolálta a gyerekeket. Csak ekkor nézték meg jobban őket. Meleg teát hozott, közben Klári hívta a mentőket, beszélt a rendőrséggel. Hamarosan hallani lehetett a szirénázást, a mentőorvos megvizsgálta a gyerekeket, hümmögött, aztán a takarókkal együtt betették őket a kocsiba.
— Baj van? — kérdezte Klári.
— Nem, talán nem, de legjobb lesz, ha bejutnak a kórházba, kissé kihűltek.
A mentő elrobogott, pár perc múlva a rendőrök érkeztek, jegyzőkönyvet vettek fel, mire kész lett és elmentek újabb kocsi érkezett, a gyerekek szülei. A nő hisztérikus volt, a férfi kicsit ijedt. A gyerekek lementek megnézni a szánkózókat délelőtt, csak pár percig voltak felügyelet nélkül és egyszerűen eltűntek. Persze bejelentették a rendőrségre, de fogalmuk sem volt, hogy hová indulhattak. Nagyon-nagyon köszönik.
Mikor kicsit megnyugodtak, Klári megnézte a kisgyerekek fényképalbumát, ő pedig az apával még egyszer elment arra a helyre ahol megtalálták őket. Körülnéztek, még ott volt a kislány sapkája.
Mire hazaértek a nő már összekészült az induláshoz.
És Klári is. Három bőrönd volt mellette, néztek egymásra, majd Klári beszállt a kocsiba, még intett, aztán eltűntek a hóesésben.
Álldogált a sötétedő, hideg estben és azon gondolkodott, hogy hiába minden, már semmit sem tehet, ha lefekszik a hóba és megfagy, már akkor sem segíthet semmin.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.19. @ 10:28 :: Torjay Attila